Gólyakalifa

Ha mást mostanában nem is, ezt a címet még elő tudom bányászni az agyamból. Babits Mihály regényében olvashatunk arról, hogy az álom és az ébrenlét közötti határvonalnál melyik is az igazi életünk. Mit is álmodunk, és mi a valóság? Mi van, ha amit a valóságnak gondolunk, az csak egy álom?
Néha én is így vagyok ezzel, sőt, ahogy beszélgetünk a többiekkel, kiderül, ők is sokkal intenzívebben élik meg az éjszakai álmokat, mint otthon. És ezek az éjszakai álmok többnyire az otthoni, régen normálisnak hitt életünkről szólnak, a több száz kilométerre levő embereket álmodjuk bele.
Van olyan reggel, amikor azt gondolom, apukám készülődik munkába, amikor én félálomban még tudom, hogy szundíthatok egy kicsit, hiszen vagy egy fél órám, hogy felkeljek, és elinduljak az iskolába. Hallom a motoszkálást, szinte érzem az otthoni illatokat is. Közben pedig csak a szomszéd szobából indul korábban dolgozni valaki, és nekem sem a matek házi a legnagyobb gondom.
Néha meg álmomban otthon vagyok, éljük a hétköznapi életünket, beszélgetünk, vitatkozunk apróságokon, és reggel percekig nem térek magamhoz, hogy akkor hol is vannak a többiek…
És nem csak én utazok az álomvilágban, élek egy másik életet, ha lecsukom a szemem, hanem a többiek is. Csak nem beszélünk róla. Néha elég egy pillantás reggel, meg csak egy fél mondat, hogy furát álmodtam, és akkor tudjuk, hogy jobb nem kérdezősködni, jobb picit békén hagyni a másikat. Ilyenkor igazán jó a napot egy órás porszívózással kezdeni a bárban vagy a recepciónál, csak csinálni valamit, csak szó nélkül tenni a dolgunkat, felszippantani minden mogyoródarabkát, apró morzsát vagy fenyőtűlevelet. Minden perccel közelebb kerülünk a szezon végéhez.
Fura egy világ ez. Otthon nem is értékeltük igazán azokat az órákat, napokat, amiket együtt töltöttünk a barátainkkal, családunkkal, annyira természetes volt, hogy mindig mellettünk vannak. Most meg csak az intenzív álmok és a beleképzelt beszélgetések maradnak.
És egy még furább ünnepi készülődés, hiszen jön a karácsony, amit most munkával és a munkatársakkal töltünk. Már fel van díszítve a fenyőfánk, minden este meggyújtjuk a mécseseket, minden estére van közös programunk, aztán éjjel álmunkban visszatérünk egy másik valóságba.
Babits regényét ezen a linken olvashatjátok.

Vasárnapi relax

Ha vasárnap, akkor egyben biztosak lehetünk, nem kapunk szabadnapot, mert ilyenkor van a legtöbb elutazás, és minden szobát rendbe kell hozni, pico bellora kell takarítani.

És mivel a vendégek nem sietnek haza, van, hogy csak délben tud valaki nekiállni a saját emeletének. Ez akkor nagyon rossz, ha egy adott szoba új lakói már megérkeztek, és sürget a recepció, hogy beköltöznének. Ami ugye, szintén érthető, hiszen, ha mi lennénk a vendégek, akkor mi is kihasználnánk az összes percet, amit egy ilyen wellness szállóban tölthetünk.

Szóval, a vasárnap a közös családi ebéd helyett a leghúzósabb munkanappá alakult, reggel hét és öt között nem nagyon van megállás. Hiszen, ha nekem nincs üres szobám, akkor be kell segíteni másoknál, aztán cserébe én is kapok majd segítséget, ha elúszok.

Nem nagyon szeretnek koszos szobát lezárni, ezért három és öt között őrült hajtás van, fél ötkor már csak azt várom, mikor dőlhetek be végre egy ágyba, hisz egész nap huzatoltam.

Aztán hatkor jön az ötlet, hogy le kellene tesztelni az új mitarbeiter hausos szaunát. Ha már elfáradtunk, akkor lazuljunk egy kicsit. És nincs is annál kellemesebb érzés, mint papucsban leslattyogni a mínusz első szintre, magunkra csavarni egy törölközőt, és befeküdni egy finn szaunába. Negyedórás izzadós és pihenős időszakok közben néha fecsegünk, néha elbóbiskolunk, de összességében újjászületünk. És viccesen megjegyezzük, hogy nekünk még fizetnek is azért, hogy itt lakunk.

Na, jó, napi 10 órát adunk az életünkből cserébe.

És mitől magyar egy igazi vasárnap? A szauna után farkas éhesen egy kis hazai kolbász, paprikával és kenyérrel. Persze, szigorúan a szállodában kapott rántott húsos vacsora után pár órával. Lassan elkészül a körpanorámás fitnesz terem is. Lesz mit lefutnunk a hegyeket bámulva.

Csúszik

Leesett az első hó, ami nagyon szép, fent a hegyeken, de nagyon csúszik lent a szerpentines utakon. Persze, ez még nem a hóláncos szitu, de már villog az autóban a vigyázz, fagyos út jelzés. Vigyázok, persze, hisz még nincs rutinom ezeken a meredek kanyaros hegyi utakon. Néha úgy érzem magam, mint egy tanuló vezető, pedig már több mint százezer kilométert levezettem. Szerencsére az autó biztosan fekszik a kanyarokban, csak én izgulok, hogy a hátsó kerék meghajtás elég lesz-e a két kilométeres kanyaros emelkedőn.

Megcsúszni nem is az autóval csúsztunk, hanem saját akaratunkból, a jégpályán.

Az úgy volt, hogy fáklyafényes adventi vásár van minden pénteken és szombaton a völgyben levő faluban, Mayrhofenben, és néhány forralt bor után kitaláltuk, hogy ki kell próbálni a közeli korcsolyapályát is. Ha van kamerás felvétele a helynek, akkor szerintem lassan letölthető lesz az anyag valamelyik videomegosztó portálon.

Mert a négy emberből csak ketten tudtunk korcsolyázni, a lányok még józanul sem koriztak, csak aszfalton. Persze, én el sem tudtam képzelni, hogy valaki tényleg nem korcsolyázott még, hiszen nekem otthon ott a Balaton, vagy a szigethalmi Duna-ág, és ha télen hideg van, akkor én kicsi korom óta korcsolyázok.

Béreltünk hiper-szuper koricipőket, és a műjégen találtunk oktató pingvin babákat is. Persze Kata és Amanda az élő emberi tanításban hittek, vagy reménykedtek. Mert a jég csúszik, nagyon, és hatalmasakat lehet seggre ülni, orra esni. Józanul is, mi meg ugye már túl voltunk a vásári forralt borozáson. De ez adott kellő bátorságot ahhoz, hogy a lányok jégre jöjjenek. Próbálkoztunk tanítgatni őket, ebből páros esések lettek, nagyon nagyok. Volt egy akkora borulásunk, hogy könyökök, térdek pompáznak a lila minden árnyalatában azóta.

Sírva nevettünk saját magunkon, de megyünk még, mert korizni jó. Szól a zene, friss a levegő, és jól érezzük magunkat. Másfajta elfáradás ez, tökéletes levezetése egy 10 órás munkanapnak. Erőt ad a következőhöz.

Ha pedig több hó esik, akkor megtanulunk síelni, és megyünk a szánkópályákra is. Reszkessen minden és mindenki, aki az utunkba kerül…..

Költözés

Ez nem egy hotelszoba, hanem az én új lakóhelyem.

Az elmúlt héten költöztünk, ezért nem volt időm írni sem.
Elkészült az új Mitarbeiterhaus, ahova lassan beszerelnek mindent, ahova lassan beköltözhet minden dolgozó.

Annyira új minden, hogy mi teszteljük le az egészet, kezdve a fűtéstől a meleg vízen át a szobazárakig.

Rengeteg sztori van erről a hétről, egyik szállásról kiköltözni, a másikba bepakolni, takarítani, rendezkedni kellett, miközben napi 10 órát dolgoztunk a szállodában is.

Nagyon szuper az új ágyban aludni, saját zuhanyzóban fürdeni.

A szobáink nagyjából egy magyar négycsillagos szálloda szintjén vannak, és a központi szolgáltatások is hasonlóak lesznek: szauna, fitnesz terem, uszoda, net, teljesen felszerelt konyhák mosogatógéppel, edényekkel, a kocsiknak mélygarázs vagy fedett parkoló, hogy reggel ne kelljen jeget kaparni.

Kicsit lassan, kicsit döcögősen, de csak itt vagyunk már.

Azt hiszem, nem sok olyan munkahely van, ami hasonló szinten látná el a munkatársait. Igaz, a napi 10 órát keményen le kell dolgozni, de azért nem mindegy, hogy azután hol tudunk pihenni, feltöltődni. Részletek hamarosan, most még felmosok a szobában, mert sok a por, hiszen az alattunk levő szinten még dolgoznak, járólapoznak.

Na, és igen, az ágyat kicsit sem profin vetettem be...

Holnap majd gyakorolok, vasárnapi nagyüzem lesz.

Mindenhol Balaton

Sosem gondoltam volna, hogy a balatonfüredi vitorlás kikötő könnyeket tud csalni a szemembe, szemünkbe.
Bár meseszép helyen élünk, a Balatont nem kárpótolják ezek a hatalmas hófödte hegyek.
Épp Innsbruckba készültünk, amikor a bankban található tévé képernyőjén a közép-európai élő webkamerás körkapcsolásnál megláttuk a füredi partot. Ködös volt, álmosszürke a november végi reggelen, miközben nálunk épp ragyogott a nap, és egy kristályvilágba indultunk.
Szerintem azóta is azon tanakszik a bankos hölgy, hogy mi ütött belénk, amikor egyszerre hárman kiáltottunk fel, hogy Úristen, ez a Balaton! Magyarul, persze. És csak bámultuk a monitort, az osztrák közszolgálati csatornát, és egy percig otthon voltunk.
Aztán persze elindultunk le a kanyaros szerpentineken, eljutottunk Swarovsky álombirodalmába, ahol a kristályok minden érzékszervünkkel játszottak, ahol mindenki belekóstolhat a csodába. Egy korábbi bejegyzésben már írtam erről, kattintsatok ide, vagy a weboldalukra, és ha Wattens közelében jártok, síelés előtt vagy után, vagy szabadnapon, akkor nézzetek szét itt.
Egyébként az ilyen kirándulások, közös programok teszi elviselhetővé az ittlétet, és ezek a feltöltődések kellenek ahhoz, hogy egy újabb hetet kibírjunk. És bár a szívünknek a balatoni tanúhegyek a legkedvesebbek, azért ezek a tiroli csúcsok is sok csodát rejtenek.
Egy ilyen csoda a hegyekkel körülvett Innsbruck is, ahol a vásárlás mellett igazi nagyvilági feelingben is részünk lehet. Nyüzsgő emberek, soksávos utak, autópálya és kanyargó folyó, történelmi belváros, és igazi adventi hangulat fogadott bennünket.
A bécsi karácsonyi vásár kistestvére az Innsbrucki, de ugyanolyan látványos, a forralt bor, forró csoki és bratwurst ugyanolyan finom. Az árai pedig a Vörösmarty téri vásárhoz hasonlóak.

Az adventi vásárokról és ételekről a másik blogomon írtam.

Das ist Brutal-Szobakontroll

A vendegek erkezese elött minden kitakaritott szobät leellenöriz a ZimmerFrau a segedjevel. Nagyon sok aprosäg van, amire oda kell figyelni, es ha valamit elfelejtünk, akkor jön a Das ist Brutal. Pedig lehet, hogy csak az illatosito olajbol van kevesebb a pärologtatoban, vagy hiänyzik egy kitüzö a köntösröl, vagy az egyik ruhaakaszto forditva van a szekrenyben.

Az erkezö vendeg elött tehät egyszer ugye kitakaritjuk es elökeszitjük a szobät, es amikor mi ugy gondoljuk, hogy kesz vagyunk, hivjuk a kontrollt, aki ujra belenez minden fiokba, leellenörzi, hogy a telefon kagylo tökeletesre van-e törölve, az ällolämpa legkisebb diszeröl is letöröltük-e a port, es ha ö is mindent jonak taläl, vagy velünk ujra megcsinältat valamit, akkor hivja a recepciot, hogy felkiserhetik a vendeget. A szoba ajtora szivecsket akasztunk, es egy mäsodperc alatt elfoglaljäk, es belakjäk a tökeletes szobäkat, lakosztälyokat, amit elötte egy orän ät takaritottunk.

Ha a vendeg elöbb megerkezik, mint mi kesz lennenk, akkor kezdödik az örület. Mindent gyorsan, nagyon gyorsan, de ugyanolyan tökeletesen kell csinälni.

A heten egy napot töltöttem szobakontrolloskent, lättam, mik azok a pontok, amiket mindig le kell ellenörizni, milyen melyre nyulnak be a fiokokba, mit forgatnak biztosan meg, apro porszemekre vagy hajszälakra vadäszva.

Es bär mindenki tisztäban van vele, hogy egy közel öt csillagos helyen nem maradhat foltos az ablak, vagy a mosdo, azert egy rozsamintäval vesett üveg fürdöszobaajto okozhat kihiväsokat.

Arrol nem is beszelve, hogy a fürdöszobäba annyi aprosäg kell, hogy neha nem csoda, ha epp a komplett szaunatörölközös kosarat felejti el valaki.

Persze, törekszünk a tökeletesre, es igyekszünk minden lepedöt, takarot ränc nelkül felhuzni, minden kilincset es kandallot ättörölni, minden lämpät felkapcsolni, a függönyöket eligazitani, azert naponta többször halljuk, a Brutal kifejezest.

Mint a Habsburg Birodalom

Többen kerdeztetek levelben tölem, milyen együtt dolgozni az oszträkokkal, lenzezik-e a magyarokat, vagy normälisak-e velünk. Meg egyältalän, milyen erzes külföldikent elni valahol.

Nos, ebben a szällodäban, ahol en dolgozok, a volt Habsburg Birodalom minden nemzete dolgozik a csehektöl a romänokon ät a horvätokig. Es ugyanugy, mint szäz vagy ketszäz eve, az oszträkok dirigälnak, a különbözö nepek meg hol összefognak egymässal, hol meg egy kanäl vizben megfojtanäk egymäst. Ahogy azt a pillanatnyi erdekek diktäljäk. A szobalänyok között ugyan a magyarok vannak többsegben, de itt a nemzeti különbsegeket meg egy oriäsi generäcios szakadek is szinesiti, mert a horvätok, bosnyäkok, oszträkok nagyjäbol a nagyszüleink lehetnenek, es räadäsul ök mär sok eve ebben a hotelben dolgoznak, amitöl ugye ök mindent jobban tudnak, mint mi.

Az idezöjeles kedvencem az a nö, aki mär ezer eve Ausztriäban el es dolgozik, de nem igazän beszel jol nemetül. Mindig azt hiszem, hogy haragszik räm, bär szerintem tenyleg alapbol nem kedvel az elsö pillanattol kezdve, es csak vezenyszavakat rikäcsol. Muss, schnell, bügeln, schnell, komm, jetzt, schnell, nicht so.

A kerdeseimet vagy meg se hallja, vagy simän ätnez rajtam, ha szolok hozzä. Kifejezetten kellemes napi 10 orät vele lenni. Tenyleg. Neha sirni tudnek, hogy epp mi a baja velem, mert azon tul, hogy nem beszel, meg morcos is. Es bär nekünk nem lehet magyarul beszelni, ha mäs is van velünk, ö rendszeresen horvätul beszel a többiekkel, miközben en is ott vagyok. Szuper.

Aztän egy magyaros esten kiderült, hogy a kedvencem a többiekkel is hasonlo, es a legnagyobb baja az, hogy sem a mult idöt es a ragozäsokat nem erti, sem az összetett mondatokat meg kifejezeseket. Igy sokkal egyszerübb mogorva boszorkänynak lennie. Mert megtanulta azt a nehäny alapszot, ami a munkähoz kell, meg az eletben maradäshoz, de se kedve, se agya nincs ahhoz, hogy normälisan beszeljen. Mondjuk, eddig is azt gondoltam, amikor rikäcsolt, hogy a hülye banya elete vegeig takaritani fog, mig en egy-ket szezon utän egesz mäst is csinälhatok, szoval, semmi pänik.

Visszaterve a Habsburg Birodalomhoz, azert azt is meg kell emliteni, hogy a magyarok sem mindig ällnak ki egymäsert, szinten ugyanugy, mint ahogy a törtenelemben ez mär annyiszor volt. Szoval, a tuleleshez nem eleg dolgozni, ät kell lätni az "udvari intrikäkon", es diplomatikusan felrevonulni, ha jön a häboru.

Errül majd kesöbb...