Lebegés

Bár nem ebben a szezonban fogok megtanulni síelni, mert az össze-vissza szabadnapok miatt esély sincs egy kurzust elvégezni, a magán órákra meg sajnálom a pénzt, azért a hófödte hegyeken lécek nélkül is el lehet tölteni egy-egy napot.

Persze, jól fel kell öltözni, hótaposó csizma, síkabát, polár pulcsik és harisnya, na meg sapka, sál, kesztyű és napszemüveg.

Ha a munkahelyen kér valaki igazolást, hogy szezonmunkás, akkor 20% kedvezményt kap a sífelvonónál.

Ha a völgyben köd van, az még nem jelenti azt,

hogy a hegyen is az lesz, vagy nem egész nap.

A Penkenhez vezető felvonónál a minap szerencsénk volt, mert a délután egy részében ragyogóan sütött a nap, alattunk a tejfehér felhőkbe borult völgy és falvak, felettünk a kék ég.

Persze, közben beborult, ahogy a csizmás képen is látszik, már nem volt tiszta az idő, nem is jó ilyenkor síelni sem, hisz csapja a szél a szemedbe a hópelhyeket.

De kiváló alkalom beülni egy hüttébe, és felmelegedni egy Bombardinoval, vagy raclettel.

(A nevekre kattintva a koktél és az étel leírását találod a másik blogon.)

A hüttékben az a jó, hogy mindig jó a zene, hogy sok a jókedvű síelő és snowboardos, na, és elég nagy a választék a forró italokból.

Nincs is jobb, mint egy-két-három Bombardino mellett ücsörögni, nézni a hegyeket, és átbeszélgetni

, átnevetni a délutánt. Persze, otthoni szemmel talán kicsit furán hangzik, hogy délután kettőkor már túl voltunk az első becsípésen, de ilyenkor egy nagy séta a hóban, és kezdhetjük megint.

Ahhoz is kell erőt gyűjteni, hogy sorban álljunk az ebédért, amit helyenként a szabad ég alatt kell megrendelni. Igazi látványkonyha, sül a raclette, pörögnek a grillcsirkék, serceg a kolbász és a serpenyős krumpli. De legalább mínusz 10 fok van fent, és ahogy elnéztem, a pult mögött állók is folyamatosan kapták a védőitalt. Meg is érdemlik.

Mint ahogy mi is megérdemeljük ezeket a lazítós délutánokat, a hütték között a felvonókon lebegve. Nincs stressz, nincs baj a világgal, hisz a felhők felett süt a nap. Csak fel kell jutni.

Ilyenkor az sem baj, ha nincs céges telefon, nincs céges kocsi, hiszen este ötkor befejezzük a munkát, és nem kell izgulni, hogy este hányan kattintanak a hírlevélre, hogy telefonközelben legyünk, hátha a főnöknek eszébe jut egy jó ötlet este nyolckor, vagy izgulni azon, hogy a másnapi tárgyaláson mivel tudjuk csökkenteni a kiadásokat.

Néha boldogabbnak érzem magam a hegyekben, mint otthon a nagyvárosi dzsungelben.

Kevesebb a harc, több a pénz, és többet látok a világból, mint egyébként.

Könnyebben ki tudunk kapcsolódni, könnyebben áldozunk pénzt az élményekre, és van idő megélni, átélni a szépet.

És ahogy telnek a hónapok, az otthoni kapcsolatok is átértékelődnek, fontosnak vélt emberek maradnak el, és egészen új barátságok születnek.

Egy dolog biztos, akárhol is lebegek a világban, a szüleimre és a testvéreimre mindig számíthatok. A többi pedig melléklet.

Springerin

Már három hónapja dolgozok Zimmermadchenként, lassan átlátom a rendszert, az emeleten dolgozók és a Springerek közti különbségeket, és már van olyan nap, amikor szeretek itt lenni. Munka közben is. Ez persze jóval kevesebb annál, mint amikor mondvacsinált dolgokért kiabálnak velünk, de néha kifejezetten jó érzés egy bleibés (maradós) szobában rendet rakni, ágyat bevetni, gyerekruhákat hajtogatni. Az elmúlt héten egy szabadságon levő idősebb horvát kolléga helyett én csinálhattam napokig az emeletét, és bár többnyire egyedül, segítség nélkül kellett megbirkóznom az egész szinttel, beleláttam a saját emelet szépségeibe. Ebből az egyik az elég szép borravaló. Ha a vendégek nap mint nap látnak, tudják, hogy te veted be az ágyukat, takarítod a fürdőszobát, és még beszélgetsz is velük a folyosón, akkor vagy kézbe, vagy elutazáskor az ágyon hagyva szép kis borravalót kaphatsz szobánként. Amiből, ha Springer, vagyis csak beugró vagy, nem biztos, hogy kapsz, mert az idősebb kolléga szó nélkül zsebre teszi, és nem felezi meg veled.

Szóval, volt olyan eset, amikor egy nőnek 20 eurót ért, hogy egy mérettel nagyobb köntöst kapott tőlem.

Szuper, akarok egy saját szintet. És Springert hozzá, hiszen az mindenkihez jár, ha sok az elutazás. Vagy nem?

Nekem nem járt, a vasárnapi, leghúzósabb napot egyedül kellett végigcsinálni, úgy, hogy máskor ugyanazon az emeleten kevesebb elutazós szobához mindig küldtek segítséget. Én, hogy érezzem a törődést, egyedül szenvedtem végig a napot, sírni nem volt erőm, de meg tudtam csinálni, végeztem mindennel, és vagy annyira semmibe vett a Hausfrau, hogy a hibáim miatt sem hívott vissza a szobákba, vagy tényleg jó voltam.

Na, de nézzük, miből is áll a Springerek élete. Mivel nincs saját emeletünk, így mindig az adott napon derül ki, hogy egyedül helyettesítünk-e valakit egy egész emeleten, vagy segítségek leszünk valaki mellett. A Springerek reggel 7-től 9-ig a közös helyiségeket takarítják: recepció, bár, fitnesz, lépcsőházak, az öregek pedig vasalnak, és közben meghajtogatják a kocsijukba a törölközőket, lepedőket. Háromnegyed kilenckor, amikor kiderül, hova kell mennem, már csak vadászva találok tiszta szauna törölközőt, ágyneműt, miközben már indulni kellene a szintre, ahol ugye nem tudom, mennyi köntös, és kiegészítő van a kamrában, és ezek hova vannak eltéve. Mert előző nap nem ott voltam.

Azt sem tudom, ha egy vendég csak bordó kávékapszulát kér, vagy néha még azt sem, hány fürdőszoba van az adott szobában. Nem tudom, melyik vendég megy el korán síelni, és ha nincs a folyosó végén szobafoglaltság jelző elektromos tábla, akkor folyamatosan kopogtatok és fülelek, hol lehet takarítani. Ha egyedül kapok egy emeletet, akkor is azt várják el, hogy gyorsabban végezzek vele, mint az állandó gazdája, úgy hogy nálam mindent leellenőriznek, míg a régieknél nem. Ez azért bosszantó, mert látom, amikor törlöm a port, hogy melyik sarokban nem jártak előtte napokig, vagy hogy nem öntözik a virágokat, miközben ha én vagyok az emeleten, még a falakon levő fekete foltokat is le kell mosnom.

Persze, szó nélkül lemosom, sőt, meg is köszönöm többnyire, ha figyelmeztetnek arra, hogy például a wc-ben levő elektromos szellőztető belsejét-amit szerintem évek óta nem csavart ki senki-meg kellett volna tisztogatni, vagy hogy a wc kefe tartó nem elég csillogó.

Csak magamban dühöngök, de kifelé próbálok erős maradni.

Ha segítők vagyunk egy emeleten, akkor a rangidős kolléga leosztja a feladatokat, és vagy egész nap fürdőszobákat és wc-t, vagy szobákat kell takarítani. Így nem zavarjuk egymást, néha szinte nem is beszélünk, és gyorsabban haladunk.

És a napok is telnek, haladunk a tavasz felé.

Hogy csapatod?

Már több bejegyzésben említettem, hogy sok magyar dolgozik itt a szállodában, és a szobalányok jó része is magyar. Az új Mitarbeiter Hausban is öten lakunk egy nagy lakásban, egy óriási közös konyhával, ahol esténként igazi magyaros ételek készülnek.

Ha valaki szabadnapos, akkor többnyire meleg vacsorával várja haza a többieket.

Az igazi otthoni ízeket Melinda varázsolja az asztalra, lecsó, babgulyás csipetkével, főzelékek, tyúkhúsleves daragombóccal, tarhonya, mikor lent belépünk a kis mágneses kártyánkkal az épületbe, már érezzük az illatokat.

Ez két okból veszélyes. Egyrészt, mert folyamatosan és sokat vacsorázunk, másrészt, ilyenkor előkerülnek az otthoni pálinkák, borok, kiegészítve Aperollal vagy Bacardival. És ha már eszünk-iszunk, akkor vendégeket is hívunk. Ha pedig vannak vendégek, van mit enni-inni, akkor zenét is hallgatunk. Zárójeles megjegyzés: szélesedett a zenei repertoárom a Delta együttesen át Nótár Mériig, bár én még nem tudom torkom szakadtából üvölteni ezeket. Szóval Lady Gagától Zoltán Erikán át minden szól a CD-ken, kiegészítve a lengyel Viva Tv aktuális slágereivel.

A tortás buli óta (ja, nem, torta nem volt...) csak tízig tombolunk itthon, de érdemes benézni hozzánk egy ilyen estére.

Vagy csak fülelni másnap reggel a mosodában, amikor rakjuk össze az esti sztorit.

Már azt is megtanultuk, hogy jobb lemenni a másik faluba, mint az itteni diszkóban táncikálni. Kevesebb eséllyel futunk össze kollégákkal, főnökökkel és persze a vendégekkel.

Mayrhofenben van egy nagyon jó party-hely, a Brücken, ahol tegnap is sikerült a színpadon táncolni. Már a belépőnk is egyedi volt-de most tudjuk, hol fáztunk meg-mert letekert ablakú kocsival mentünk végig a falun, minden ablakból lógott valaki. Kata is, aki vezetett...

Ma azt is tudtam, mitől fáj a derekam, 10 centis sarkú csizmában ugrálni egész este zúzósabb, mint a porszívót cipelni.

És mivel a magyar lányok nem csak főzni tudnak, de a legszebbek is, viszonylag könnyű táncostársakat találni a síelő, snowboardozó angolok, németek, hollandok között.

Van, hogy Barbaraként, van, hogy telelő vendégként mutatkozunk be, van, hogy kicsit sem érteni német, de minden ilyen buliban nagyon jól elvagyunk.

Aki másnap dolgozik, az éjfélkor nem tökhintóba, hanem taxiba ül, aki pedig szabadnapos, az reggelre ér csak haza.

És aki másnap dolgozik, az nagyon erősen koncentrál a reggeli sminkre, és az összekoordinált mozdulatokra, hogy ne vegyék észre rajta a kicsapongás nyomait. Mert akkor dupla szivatást kap.

Ez tapasztalat.

És azon is viccelődünk, hogy jobb jelenléti ívet írni este, amikor bulizunk, ha esetleg másnap a Büroban a szőnyeg szélén állva kell bediktálni a neveket, akkor oda tudjuk adni.

Hetente legalább egyszer "mulatunk", ez is a túlélés egyik feltétele errefelé. Hogy önfeledten táncoljunk, kornyikáljunk, és nem utolsó sorban "embernek" öltözzünk, ha elmegyünk itthonról.

Az egyik kedvencünk a linken.

Szabadnapok

A szerződésem szerint heti két szabadnapot kapok, arról írtam már, hogy vasárnap és az ünnepek alatt általában dolgoznunk kell.

Nem tudjuk előre, hogy a következő héten mikor nem kell menni dolgozni, többnyire vasárnap reggelre van kifüggesztve a következő heti beosztásunk.

Ha szerencsénk van, akkor nagyjából ugyanazokon a napokon vagyunk szabadok, ha nem, akkor néha 8-9 napot is kell menni egyszerre.

Nekem most egy péntek, szombati szabad, majd egy vasárnapi munkanap után 2 Ruhetage jutott, de könnyen elképzelhető, hogy legközelebb csak a következő hét második felében tudok majd pihenni.

Ezért használom ki minden percét annak, amikor nem kell bemenni, ezért járunk kirándulni, vagy ha rossz idő van, akkor szaunázni, edzeni a Mitarbeiter Hausba, hogy ki se kelljen szagolnunk a hóba.

Vagy ezért állok neki sütni, hogy mire hazaérnek a többiek, valami friss sütemény vagy kenyér legyen itthon.

Készült már itt hópehely muffin és aszalt paradicsomos cipó is, ezek receptjeit a másik blogomon olvashatjátok, ha rákattintatok az ételnevekre.

A szabadnapokon van idő kicsit rendszerezni a fotókat, aztán közösen megnézegetni az itteni és az otthoni élményeket is, van idő mosni, a szobánkban is port törölni, csapot és wc-t polírozni.

Levisszük a szemetes zsákokat, szortírozva természetesen a papírt, kartont, műanyagot a háztartási hulladéktól, és ilyenkor tüntetjük el a színes és fehér üvegeket is a közös konyhából. Na, meg az energiaitalos flakonokat. Mindent a megfelelő konténerbe dobva, persze.

Ha valaki egyedül szabad, és rossz idő van, akkor egy délutáni filmnézés, olvasás vagy egy jó alvás is belefér a napba. Ma én is egyedül voltam itthon, szakad a hó, még jó, hogy tegnap voltunk Innsbruckban kirándulni. Piacon és plázában csatangoltunk, na, meg a belvárosban sétáltunk, persze nem hagytuk ki a Munding cukrászdát és a Swarovski boltot sem.

Ma egyedül bicajoztam az edzőteremben, aztán szaunáztam, kenyeret sütöttem, aludtam, és még szakirodalmat is bújtam a neten. A havat csak bentről nézem, elég lesz holnap kétszer megmászni benne a hegyet. Mert holnap Zimmerstundés leszek.

De addig még pár óra Wochenruhetag!

Ezt látjuk....

Ezt látjuk az infraszaunából, ami a Mitarbeiter Hausban van, ahol próbálunk erőt gyűjteni, ahol próbáljuk a fájós hátunkat egy kicsit átmelegíteni, ahol tudunk napi 40 percet lazítani.

Amikor ilyen képeket teszek fel a blogra, vagy a facebook üzenőfalamra, akkor üzenem a világnak, hogy csak kibírjuk valahogy, vannak itt szép és jó dolgok is. Amit érdemes megmutatni, amiért talán megéri itt lenni.

De amikor olyan üzeneteket, megjegyzéseket kapok, kapunk, akik külföldön dolgozunk, hogy bezzeg, ti mennyi szép helyen jártok, bezzeg, ti milyen finomakat esztek, bezzeg, ti mindig buliztok, akkor kicsit elkeseredek az emberek hozzáállásán.

Mert azt nem látja senki, amikor a mosodában küzdünk a vasalógéppel, amikor négykézláb mossuk fel a fürdőszobákat, vagy térdelünk a wc előtt. Tudunk ezen is nevetni, de lefotózni sajnos nem tudjuk, mert napközben nem lehet nálunk sem telefon, sem fényképezőgép. És erről úgy győződnek meg a főnökeink, hogy időnként kipakoltatják a zsebeinket.

Az időnk nagy részét a munkahelyen töltjük, napi 10 órát, heti másfél vagy két szabadnappal, attól függ, kinek milyen a szerződése. Vasárnap mindig dolgozunk, bezzeg, ezt nem irigyli senki.

Mindig azt mondom, ki lehet próbálni, meg lehet nézni, ki mennyit bír távol a családjától, a barátaitól, a megszokott ágyától, a megszokott munkájától.

Amikor nem dolgozunk, akkor fel kell tölteni az élményraktárainkat, be kell gyűjteni a jó dolgokat a környékről, legyen az egy szép erdő, egy havas hegy, egy bevásárlókörút vagy egy reggelig tartó bulizás.

Sok minden szépen hangzik, főleg a számok, igen, a fránya pénz, sok gyönyörű helyet látunk a világból, mégis a Balatoni tanúhegyek vannak a gépemen háttérnek beállítva, mégis hetente végignézzük egymás balatoni fotóit, és ha külföldi vendég jön a konyhánkba, leültetjük a gép elé, és mutogatjuk neki Szigligetet, Siófokot, Keszthelyt.

Mert valahol mégis abban bízunk, hogy azt a pénzt, amit itt keresünk meg, otthon tudjuk majd elkölteni.

Hogy érdemes lesz hazamenni, és otthon élni.

Im Stau

Ma felszenteltük a hóláncot. Bár nem terveztem.

Délelőtt kicsit csepergett az eső, pont tökéletesnek tűnt az út egy nagybevásárlásra.

Amikor leértünk a völgybe a bolthoz, már szállingózott a hó, de nem volt vészes. Almás sütit akartam sütni, ahhoz kellett tojás, meg pár napra elegendő kenyér, tej, szalámi, sör is került a bevásárlókosárba. Kb. fél óra alatt végeztünk, aztán elmentünk a Drogériába vitaminokat meg új illatú tusfürdőt, mosószereket venni. Na, ekkor már annyira esett a hó, hogy a déli kávézást meg sem ejtettük a kedvenc cukrászdánkban, inkább elindultunk, fel a hegynek.

Bár még csak nulla fok volt, az út annyira csúszott, hogy nem kicsit paráztam. Ha elveszítem a lendületet, akkor nem megy feljebb a kocsi, ha túl gyorsan megyek, átcsúszok a túloldalra, ahol a kanyarból bármikor jöhet a busz.

Hólánc a csomagtartóban, még originál gyorskötözővel.

És az egyik kanyarban megállt a sor. Egy kamion, mellette egy sörszállító teherautó, és állnak.

Hogy fogok így felmenni? Meliiii! Most mi lesz? Meg kell állni.

Az előttünk levő kocsik nagy bőszen elkezdik feltenni a hóláncokat, a tükörben látom, hogy mögöttünk is. Akkor itt szerelés lesz. De hogyan?

Meli kipattan a kocsiból, színjég az út, szakad a hó, és odamegy az előttünk álló zillertali rendszámú autóshoz, hogy lenne egy kis problémánk, mert nem tudunk hóláncot szerelni.

Szó nélkül hátrajön hozzánk a pasi, három perc alatt teszi fel a két láncot a hátsó kerekekre, megjegyezve, hogy ezekkel nem jutok sokáig-igen, igazi magyar vétel, de nekem most csak kb. 200 métert kéne megtenni. Felfelé, a szerpentinen.

De áll a sor, senki nem mozdul, néhányan megfordulnak, és visszamennek a lenti faluba.

Melinda pedig gyalog elindul felfelé, megnézni, mi a helyzet az elakadt kamionnál. Miközben én még mindig azon izgulok, hogy a jégen egyszer csak elkezd visszacsúszni ránk a sok autó, és meg sem állunk a szakadék aljáig. Tudom, gyengék az idegeim...

De legalább megtudtuk, hogy hóláncszerelés van valahol feljebb is, nem is látni a sor elejét. Kb. háromnegyed órát álltunk a hegyen, közben a csomagtartóból megettük a jégkrémeket is.

És én továbbra is paráztam, azon, hogy mi van, ha elszakad a hólánc, vagy ha nem is bírja így sem az autó. De Melinda teljes nyugalommal közölte, hogy akkor majd szerez egy kötelet, és valaki felhúz bennünket.

Aztán szép lassan elindult a sor, kb. 10-zel araszoltunk felfelé, és három kanyarral feljebb már ott állnak a rendőrök, és csak a hóláncos autókat engedik tovább. Se felfelé se lefelé nem lehetett ekkor már másképp menni.

Azt persze mondanom se kell, hogy se kesztyű, se sapka, se sál nem volt nálam, és fehér kabátban voltam. Elvégre szabadnap van, és csak kocsival jövünk-megyünk, hideg sincs. Vagyis nem volt.

Tanulság? Mindig legyen nálad meleg cucc, hólánc, némi enni és innivaló, és legyen bátorságod szólni valakinek, hogy segítsen. Vagy maradj a parkolóban.

Elkészült közben itthon az almás süti is.

Csillagok-avagy szállodamarketing és a valóság otthon és Ausztriában

Kicsit rendhagyóbb ez a bejegyzés, mert most nem az itteni munkámról és a szálloda belső életéről írok, hanem arról, mit lát és mit kap egy vendég, ha négy csillagos ellátásért fizet. Mit kap érte Ausztriában, és mit kap érte otthon.

Sajnos az összehasonlításban, legalábbis az én szemszögem alapján most sem a magyar oldal nyer, és annak ellenére, hogy a szálloda, ahol dolgozok, befelé nem tökéletes, vendégként bármikor szívesen kipróbálnám.

Kezdjük azzal a videóval, ami kiverte nálam a marketinges biztosítékot. Otthon a zalakarosi Men Dan Hotel-ami pár éve még az egyik legjobb wellness szálloda volt-most úgy hirdeti magát, hogy időnként a medencébe szórják az aktuális marketing büdzséjüket.

Akkor ehhez nézzétek meg azt a videot, ami most került fel a munkahelyem facebook oldalára. Profi. Ki akarod próbálni, meg akarod nézni, át akarod élni.

Most ne abból induljunk ki, hogy az átlag embereknek nincs pénze pihenni, mert ugye, nem is az megy négy csillagos helyre áztatni magát, aki évekig kuporgatja rá a pénzt, abban bízva, hogy talán aznap szórnak a medencébe tízezreseket, amikor ő ott úszkál.

Ha van pénzem a négycsillagos pihenésre, akkor én ott királynőként akarom magam érezni, és nem tömegharcban indulok a visszadobált pénzért.

Tudom, otthon a büdzsé is kisebb, hogy profi filmeket, reklámokat készítsenek a szállodák, múzeumok, de például a Festetics kastély még mindig személyként nyomul a facebookon.

Hol vannak a szakemberek? Ja, egyik-másik épp szállodát takarít a világ másik részén, mert épp egyik haverjának sincs se hotelje, se kastélya.

Nézzünk egy másik példát, amikor valaki a szállodai marketing alapján választ egy helyet, és mégis pofára esik.

Élménybeszámoló egy Budapest közeli 4 csillagos helyről:

"Becsekkolás után le kellett mennünk szólni, hogy elfejtették felporszívózni a szobát, pattogatott kukorica maradványok mindenütt, aztán fel óra múlva megérkezett Mari a takarító, persze, hogy ő volt felháborodva, majd megkérdezte, hol koszos a föld, na erre én már kicsit kiborultam, MINDENHOL B..MEG!!!!"

Ehhez képest ugye nálunk addig vendég nem jöhet a szobába, míg az általam már tökéletesnek gondolt, kitakarított szobát a Zimmerfrau le nem kontrollálja, ami alatt azt értem, hogy a legutolsó sarokba is benyúl, hogy nincs-e porszem, a fürdőszoba minden részét átvizslatja egy kósza hajszál után, és ha valami nem tetszik neki, lehet újra porszívózni, de akár ágyat is húzni, ha szerinte a takaró nem elég feszesen van összehajtva.

Te melyik szobában szeretnél vendég lenni?

Vagy nézzük a vacsorákat, ebédeket.

A korábbi idézet folytatódik, mert a magyar szálloda kiválasztásánál fontos szempont volt a konyha, az étterem, ahol egy általam is nagyra becsült séf a kreatív tanácsadó.

Nézzük megint az élménybeszámolót:

"Hát, Segal Viktor szerintem f.ngani se jár ebbe a konyhába…az ember tényleg azért jár ilyen helyekre, hogy megismerhessen újdonságokat, megkóstolhasson dolgokat, amiket amúgy nem engedhet meg magának, legyen választékos a vacsora, egy kicsit legyen bőség zavara, hát itt, ehhez képest van rántott karfiol, sült csirkecomb, gombás csirkeragu és paprikás csülök...és meg mindig boldog lennék ezekkel az alapanyagokkal, ha különlegesebben készítenek el, de itt még mi sózunk, borsozunk..."

Az éttermi élménybeszámolóhoz tartozik még, hogy a pincérek nem tudták megmondani, miért szálkás a szerintük disznóhúsból készült ragu.

Ebben az osztrák szállodában nem mehet ki a placcra úgy felszolgáló, hogy az esti meetingen ne kérdezték volna ki tőle az aznapi menüt-alapanyagoktól az elkészítési módjáig.

Igaz, hogy a séf egy vadbarom, amúgy, a főpincér is, de a vendégek ezt a részét nem érzékelik.

Csak azt, hogy a pénzükért megkapják az elvárt minőséget. És visszajönnek, 10-15 éve.

Remélem, hogy az otthoni szolgáltatók is előbb-utóbb rájönnek arra, hogy nem a hirtelen meggazdagodás, hanem az állandó minőség nyújtása lenne a cél, és akkor a törzsvendégek meg az általuk hozott baráti körök eltartanák a szállodákat, és nem kéne szánalmas pénzdobálással felhívni magukra a figyelmet.