Hóhelyzet, megint

Már két órája a meleg szobában vagyok, és vagy húsz percet álltam a forró zuhany alatt, mégis csak lassan olvadnak ki az ujjaim.

Miért is? Ma megint esett a hó.

Igen, tél van, esett itt már sokszor, azt hittük, megmutatta minden arcát, és most már lassan a tavasz jön.

Ma napközben a hotelszobákból láttuk, hogy esik a hó, azt viszont nem érzékeltük, hogy mennyi, és azt sem, hogy ehhez elég erős szél is társul. Ötkor a kocsiig is alig tudtunk elvergődni, kb. 20 centi friss hó borította, az út is elég csúszós volt, de Kata kocsija mindig, mindenen átment, na, meg hólánc is volt a csomagtartóban, ezért nem gyalog indultunk le a hegyről, hanem kocsival. A főúton nem is volt baj, de a Mitarbeiter Haus enyhe emelkedőjén, ami kb. 20 méteres, nem tudtunk feljönni.

A teljesség igénye nélkül címszavakban, tőmondatokban próbálom visszaadni azt az egy órát, amíg sikerült beállni a parkolóba. Magyarul és németül vegyesen kiabáltunk, ketten, négyen, hatan.

A káromkodásokat kihagyom, de mindenki kedvére rakosgassa a megfelelő helyekre.

Szerinted felmegyünk?

Ne viccelj, te mindenhol felmész, adj gázt, nagy lendület!

Kicsúszik, nem megy. Visszatolatok, megprobáljuk újra.

Megpróbáljuk újra?

Hívom Zolit!

Toljam? Vagy állj be ide?

Ide? Tolassak? Nem látok ki!

Baszki, tíz perc múlva kezdenem kell, álljatok már el az útból! Állnánk, nem látod?

Na, nekitolatok a hófalnak, bssza meg,

Hólánc?

Ja, lehet! Jönnek Zoliék!

Ő majd felhozza!

Neee, eltorlaszolta a kanyarnál az a köcsög. Mit csinál? Hóláncozik!

Mi is? Aha! És lapátoljunk!

Megfagytam.

Én már rég!

Mosolyogj, fotózok! Mit csinálsz? Most tényleg fotózol, te szerencsétlen?

Menj be, megfagysz, úgyse tudsz mit csinálni! Miért te tudsz? Várjunk!

Toljuk!

Gurulj vissza!

Én vissza nem gurulok, ha már eddig feljöttem!

Ancsa, ez új sapka? Cuki!

Ez a kicsi piros itt valamelyik recepciósé? Oké, akkor nem baj, ha rácsúsztál!

Rácsúsztam?

Neeem, tartjuk!

Sütit kér valaki? Miiit? Most kaptam csomagot! Neeee!

Hóláncotok van? Van! Eeeez? na ne, ezzel nem mentek fel!

Álljatok már el az útból, hogy mások felmehessenek!

Toljátok már, hogy felmehessünk!

Elszállta kuplung, szerintem.

Néézd, szikrázik! A hólánc?

Akkor sem hagyom itt, felvisszük!

Neee lapátolj már, nem ér semmit!

Toljad! Nem férek hozzá!

Nem érzem az ujjaimat!

Ez a köcsög tényleg bemegy?

Hol a sapkám? Rámfagyott a kesztyű!

Akkor holnap gyalog megyünk?

Forró zuhanyt akarok!

Menj előre forralt bort csinálni!

Nem bíírok lépni sem!

Toljad, meglesz!

Rátekeredett! Majd flexxel levágjuk.

Kocsi a parkolóban, a fehér dolgozós nadrágok és kabátok, sálak, sapkák sártól, kipufogófüsttől, hólánctól feketék, a kesztyűk ránkfagytak, mert közben a szél folyamatosan tolta ránk a havat.

Ennyire még soha nem fáztam. De megoldottuk, akármennyire is esélytelen volt.

Mert kell egy csapat! Most pedig forró tea, C vitamin, Neocitrán, mandarin, és narancs kombó.

A forralt bor bor hiányában elmaradt.

Sok a hóból...is...

Már sokkal több a hó, mint a legszebb tiroli képeslapon vagy prospektuson. Talán azért nem mutatják be a turistáknak szánt képeken a valóságot, nehogy megijedjenek ettől a hihetetlen mennyiségű fehérségtől. Ami, valljuk be, a sípályákon nagyon jól jön, még a messzi hegycsúcsokon és az erdőkön is jól mutat, de az autómat napok óta nem látom a hó alatt, és a másfél méteres hóban munkába caplatni sem túl egyszerű. Nem beszélve a háztetőkről, az útszéli domboldalakról, ahonnét egy kicsi olvadás után lezúdul az egész. Napok óta folyamatosan havazik.

A hotel vezetősége pedig kitalálta, hogy az alkalmazottak ezentúl nem járhatnak autóval dolgozni. A hivatalos indoklás szerint, ami a Mitarbeiter Zeitungban is megjelent, azért, hogy ne szenvedjünk balesetet, és amúgy is nagyon jót tesz a testnek, a léleknek és a közérzetünknek is egy kis séta.

Ez napi 2x 15 perces gyaloglást jelent, ha valaki nem Zimmerstundés. Mert akkor 4x. Ennyivel kevesebb pihenést, és ha még hozzávesszük, hogy teljes sífelszerelésbe kell öltözni, hogy felvergődjünk a hegyre, és az ottani öltözőben át kell vedelni az aznapi aktuális egyenruhába-de nem lehet gyűrött, vagy hófoltos semmink sem, akkor jóval több idő ez.

Reggel fél hétkor, éppen még csak félhomály van, igazán izgalmas a kanyarokban felfelé mászni, úgy, hogy se a busz, se a szállító autók ne üssenek el, és lehetőleg seggre se üljünk a csúszós úton. Hólánccal persze bármelyik autó felmenne a hegyre, tehát a balesetveszély gyalog sokkal több. És a szálloda mélygarázsában is lenne hely az autóknak, de hát, aki dolgozik, az gyalogol.

Szabadnapon pedig taxizik, ha lusta előásni az autót, vagy nem akar hólánccal bíbelődni. A taxik többnyire 7 személyes kisbuszok, és nagyjából annyiért visznek el a kívánt célállomásra, mint a busz.

De dolgozni azért csak nem járunk taxival?

Hólánc

A magyar télhez szokott autósokat, autókat ez a zillertali havazás kicsit megborította. Van, akit szó szerint, szerencsére nekem még sikerült megtartani magam a szerpentineken. A hólánc, mint kötelező tartozék nem vicces táblakiírás csak, a buszok, hókotrók és a személyautók is ezzel közlekednek, ha esik a hó.

Én egyelőre még csak a csomagtartóban szemezgetek vele, ha nagyon behavazik, akkor aznap inkább gyalogolok, vagy bízok a szerencsémben, hogy felérek az utolsó kanyarban is anélkül, hogy a kocsi alá kelljen másznom.

Ha valaki rutinos, akkor 2 perc alatt fel tudja szerelni ezt a fura láncot, ha valaki béna, akkor fél órán keresztül is szenved vele, még a parkolóban is, nemhogy éles helyzetben. Valamelyik nap tényleg gyakorlom én is, de ahogy most kinézek, az fél óra hólapátolás lenne, hogy a csomagtartómat kinyissam. Szóval, ma parkoló pályán maradok.

A hólánchoz tudni kell, hogy első vagy hátsó kerék meghajtású-e az autó, mert ugye, oda kell szerelni. Vagyis nekem hátra. A jeges kanyaroknál igazi hátrány az automata váltó-persze, hogy nekem ez van-valamint az, hogy a kipörgésgátlót sem tudom kikapcsolni.

A személyzeti szálláshoz a főúti kanyarokról egy enyhe emelkedőn lehet behajtani, ami persze már 5 cm hó után is egy jégpálya lesz, ha nincs elég lendület, akkor esélytelen, hogy felmenjek rajta.

És egyik délután, amikor zimmerstundéra jöttem haza, hogy rápihenjek az esti műszakra, az emelkedő alján keresztbe fordulva egy Mercedes állt. Na, köszi, szuper, akkor én is maradok lent. Viszont a főút szélén egy kanyar kellős közepén mégsem maradhatok, a parkolóba nem tudok bemenni, lefelé 2 km szerpentin, felfelé csak pár száz méter lenne vissza egy parkoló, de mivel nulla lendülettel indultam volna, esélytelen volt, hogy hólánc nélkül vissza tudok menni.

A telefonom persze lemerült, hogy valaki ismerősnek szóljak, az elakadt, defektes autó egy pincér srácé volt, és a munkahelyi hierarchia szerint nem sok esélyt láttam arra, hogy segíteni fog. Szerencsére csalódtam, mert még vagy 4 másik autó is lent rekedt, és a pincérek közös erővel tolták fel az összes kocsit. Engem is. Először úgy volt, hogy egy rutinos BMW-s srác ül be minden kormány mögé, hisz épp akkora hely volt az elakadt kocsi és a parkoló autók között, hogy ha megcsúszik valamelyik irányba, akkor három kocsit tör meg, és úgy kellett játszani a gázzal és a kormánnyal, hogy se autót, se a hátulját toló embereket ne nyomjuk össze.

Persze, hogy az én kocsimat nem vállalta el, mert automata, és kipörgésgátlós.

Jófejek voltak, elláttak minden okos tanáccsal, hogy nagy lendület-5 méteren, köszi-nagy gáz, kormányzásra figyeljek, ők meg nyomják a hátulját, rásegítve a kerekekre.

Hát, leizzadtam a nagy hóesésben, de sikerült leállni. Aztán toltuk fel a többieket is.

Legközelebb csak jövőre autózok.

Boldog új évet mindenkinek!

Ho-ho-ho-hóóóó

Napok óta esik a hó, álmodni sem lehetne szebb karácsonyi díszletet ennél. Tényleg olyan, mintha egy képeslapon sétálnánk, minta egy elvarázsolt mesevilágban élnénk.

Mégis, összeszorul a szívem, ha arra gondolok, holnap szenteste, és még soha nem voltam ennyire messze azoktól, akiket igazán szeretek.

Hiába a hófehér hegyek, a hatalmas pelyhekben hulló hó, a mostani szentestét egy átlag szombat estének kell felfognom és megélnem, különben megbolondulnék.

Hiába van feldíszített kisfenyőnk és sül a puszedli, meg tervezzük a közös szombati menüt, lélekben mindannyian egyedül leszünk. Kivéve azok, akikhez eljön a családjuk, és velük fognak gyertyát gyújtani.

Igazán nem az zavar, hogy dolgozni fogok, nem is az, hogy nem ehetek anyu halászléjéből vagy céklasalátájából, hanem, hogy nem látom Levi csillogó szemeit, ahogy az ajándékokat bontja a fa alatt, és nem harmonikázhatjuk el együtt a karácsonyi dalocskákat.

És bár tudom, nem a világ vége, ha egy-két karácsonyt nem a családjával tölt az ember, most mégis azt gondolom, hogy ennek nem így kellene lennie, hogy biztos az én rossz döntéseim vezettek idáig.

Tudom, hogy a szezon végén akár hónapokig dolgoznom sem kellene, és egész nap strandolhatok meg csatangolhatok majd otthon a nyáron, bepótolva a most elvesztegetett időt, azért ez most nem könnyű.

Akkor sem, ha nagyon jó a csapat, akikkel itt vagyok, nem is tudom, mi lenne velünk egymás nélkül itt. Furcsa, hogy teljesen idegen, és egész más emberek jelentik most azt a szűk közeget, akiknek sírhatunk, akikkel nevethetünk. Akikkel együtt élünk, itt, a világ végi kis faluban, Finkenbergben, a hatalmas hegyek között.

Ahol találkozhatunk a Mikulással, a manókkal és ahol a fenyők között mókusok és tündérek laknak. Meg persze néhány gonosz boszorkány, de ismerjük a varázsigét, amivel elűzhetjük őket.

És csak esik a hó, megállás nélkül. Ropog a talpunk alatt, ahogy túrázunk, délután, este, amikor hócsatákat vívunk a hidakon, vagy medvetalpakat rajzolunk bele.

Boldog karácsonyt!