Hóhelyzet, megint

Már két órája a meleg szobában vagyok, és vagy húsz percet álltam a forró zuhany alatt, mégis csak lassan olvadnak ki az ujjaim.

Miért is? Ma megint esett a hó.

Igen, tél van, esett itt már sokszor, azt hittük, megmutatta minden arcát, és most már lassan a tavasz jön.

Ma napközben a hotelszobákból láttuk, hogy esik a hó, azt viszont nem érzékeltük, hogy mennyi, és azt sem, hogy ehhez elég erős szél is társul. Ötkor a kocsiig is alig tudtunk elvergődni, kb. 20 centi friss hó borította, az út is elég csúszós volt, de Kata kocsija mindig, mindenen átment, na, meg hólánc is volt a csomagtartóban, ezért nem gyalog indultunk le a hegyről, hanem kocsival. A főúton nem is volt baj, de a Mitarbeiter Haus enyhe emelkedőjén, ami kb. 20 méteres, nem tudtunk feljönni.

A teljesség igénye nélkül címszavakban, tőmondatokban próbálom visszaadni azt az egy órát, amíg sikerült beállni a parkolóba. Magyarul és németül vegyesen kiabáltunk, ketten, négyen, hatan.

A káromkodásokat kihagyom, de mindenki kedvére rakosgassa a megfelelő helyekre.

Szerinted felmegyünk?

Ne viccelj, te mindenhol felmész, adj gázt, nagy lendület!

Kicsúszik, nem megy. Visszatolatok, megprobáljuk újra.

Megpróbáljuk újra?

Hívom Zolit!

Toljam? Vagy állj be ide?

Ide? Tolassak? Nem látok ki!

Baszki, tíz perc múlva kezdenem kell, álljatok már el az útból! Állnánk, nem látod?

Na, nekitolatok a hófalnak, bssza meg,

Hólánc?

Ja, lehet! Jönnek Zoliék!

Ő majd felhozza!

Neee, eltorlaszolta a kanyarnál az a köcsög. Mit csinál? Hóláncozik!

Mi is? Aha! És lapátoljunk!

Megfagytam.

Én már rég!

Mosolyogj, fotózok! Mit csinálsz? Most tényleg fotózol, te szerencsétlen?

Menj be, megfagysz, úgyse tudsz mit csinálni! Miért te tudsz? Várjunk!

Toljuk!

Gurulj vissza!

Én vissza nem gurulok, ha már eddig feljöttem!

Ancsa, ez új sapka? Cuki!

Ez a kicsi piros itt valamelyik recepciósé? Oké, akkor nem baj, ha rácsúsztál!

Rácsúsztam?

Neeem, tartjuk!

Sütit kér valaki? Miiit? Most kaptam csomagot! Neeee!

Hóláncotok van? Van! Eeeez? na ne, ezzel nem mentek fel!

Álljatok már el az útból, hogy mások felmehessenek!

Toljátok már, hogy felmehessünk!

Elszállta kuplung, szerintem.

Néézd, szikrázik! A hólánc?

Akkor sem hagyom itt, felvisszük!

Neee lapátolj már, nem ér semmit!

Toljad! Nem férek hozzá!

Nem érzem az ujjaimat!

Ez a köcsög tényleg bemegy?

Hol a sapkám? Rámfagyott a kesztyű!

Akkor holnap gyalog megyünk?

Forró zuhanyt akarok!

Menj előre forralt bort csinálni!

Nem bíírok lépni sem!

Toljad, meglesz!

Rátekeredett! Majd flexxel levágjuk.

Kocsi a parkolóban, a fehér dolgozós nadrágok és kabátok, sálak, sapkák sártól, kipufogófüsttől, hólánctól feketék, a kesztyűk ránkfagytak, mert közben a szél folyamatosan tolta ránk a havat.

Ennyire még soha nem fáztam. De megoldottuk, akármennyire is esélytelen volt.

Mert kell egy csapat! Most pedig forró tea, C vitamin, Neocitrán, mandarin, és narancs kombó.

A forralt bor bor hiányában elmaradt.

Álom helyek

Amikor azt írom, hogy álom meló, akkor az álom néha rémálmot jelent, főleg, amikor mindenért piszkálnak, amikor nem hogy dicséretet nem kapunk, de még a hajunk színébe is belekötnek. Ez egy másik történet lesz, egyszer.

Ez most az igazi álomszép dolgokról szól, igazi álomszép helyekről, ahova nem jutottam volna el, ha nincs ez a munka.

Azt már írtam, hogy a szabadnapok éltetnek bennünket, hogy a hegyek látványa, a hóesés, a kirándulások és az esti programok tartják meg az életkedvünket.

Nekem most két napig dupla feltöltődés jutott, mert látogatóba jött hozzám a testvérem, és együtt mehettünk el felfedezni a 3 ezer méteren levő jégbarlangot, együtt kóstoltuk a császármorzsát és a gőzgombócot, és együtt küzdöttünk vagy 50 méteren mínusz 16 fokban egy hóviharban a gleccser tetején.

Amikor az otthoni ismerősök irigykedve mondják, mennyire jó annak, aki külföldön dolgozik, akkor ők ezeket a napokat irigyelhetik csak tőlünk, de a heti 45-50 óra kemény munkát nem.

Azt gondolom, hogy mindent meg kell nézni, minden élményt ki kell próbálni, amíg itt vagyok, mert lehet, hogy egy egész napos alvással jobban kipihenném magam, és a pénzt sem költeném, de ezek az extra élmények motiválnak, tartanak életben.

Soha nem számoljuk át forintba a belépőket vagy az ebédeket, csak azt nézzük, hogy a fizetésünkhöz képest mennyire törpülnek el ezek az összegek.

Síelni még nem tanultam meg, de a környékbeli hegytetőkön már kirándultam, ebédeltem, boroztam. Mert igenis megérdemlem, megérdemeljük, és minél több részét látom a világnak, annál több leszek én is.

Amikor a tévében vagy a filmeken láttuk, hogyan küzdenek a hegymászók a hóviharban, mennyire nehéz menetelni a szűz hóban, nem gondoltam, hogy egyszer nekem is lesz ilyen élményem. A jégbarlangos túránk után kb. 50 métert kellett visszagyalogolnunk a felvonóhoz, de olyan hóvihar kerekedett fél óra alatt, hogy a hófuvás ellepte az utat, szemünkbe csapta a szél a havat, ami hullott a felhőkből és kavargott a földön is, és közben fel kellett másznunk egy enyhe emelkedőn. Szó szerint fájt a levegővétel, minden egyes lépésért meg kellett küzdeni, mert elsüllyedtünk a hóban és felborított a vihar. Mínusz 16 fokra hűlt le a levegő, kb. 20 méterre láttunk, esélyünk sem volt a hegycsúcsokra lenézni, és még lefelé a felvonón sem olvadtunk ki. Az arcunk, ahol nem fedte sál vagy a sapka tűzpiros lett a belecsapódó hótól, a hajunk megfagyott egy pillanat alatt, mégis életreszóló élményt kaptunk.

És bár holnap reggel, ahogy az ablakból elnézem, szintén egy extrém gyalogtúrával jutunk fel a hotelhez is, mert úgy szakad a hó, hogy esély se lesz kocsival nekiindulni, és fél hétkor még nem fogják letakarítani a járdákat, már a vasárnapi kiírást várom, amikor megtudom, mikor lesz a következő két szabad napom.