Ünnepvárás....

December közepére minden Ausztriában dolgozó ismerős és ismeretlen visszatér a munkahelyére.

Még egy utolsó látogatás a barátoknál, egy utolsó hajvágás a fodrásznál, és csomagolás, indulás.

A szezon elkezdődik, akár van hó, akár nincs.

Karácsonykor és szilveszterkor minden hotel tele lesz, és aranyáron adják a lakosztályokat.

Pont most hallottam egy ötcsillagos hotelről, ahol az ünnepi időszakban egy kétszemélyes lakosztály ára 6 éjszakára 20 ezer Euro.

Hát, számold ki, hogy ehhez te hány szezont robotolsz.

Az ünnepekből Hotelmitarbeiterként annyit érzékelni, hogy egyre nagyobb a feszültség, egyre őrültebb a rohanás, mindennek és mindenkinek a maximumot kell nyújtani, nem is kérdés, ilyen árak mellett mit várnak el a vendégek és a vezetőség.

Akár recepción, akár a bárban vagy, tökéletes formát kell nyújtanod, de nincs ez másképp a Hauskeepingen, a konyhán és a Techniken sem. 

Nagy a nyomás mindenkin, az ünnepvárásból egy hoteldolgozónak csak az marad, hogy legyen már vége.

Nem is tudod eldönteni, jobb-e ha ezekben a napokban beszélsz az otthoniakkal, vagy inkább lefekszel aludni, netán elmész bulizni egyet, hogy kiereszd a gőzt.

A legtöbb helyen január közepéig szabadságstop van, szerencsés esetben a heti szabadnapokat megkapod, de nemritkán 10-12 napot húzol le napi 8-12 órában.

Én személy szerint most nem tudom, mi a rosszabb.

Az, amikor egyedül voltam a családtól távol a Finkenbergi túlvilágban, vagy az, amikor ennek a tapasztalatnak a birtokában tudom, hogy valakik, akiket szeretünk, egyedül lesznek Szenteste.

Hát, fiúk, kitartást nektek ott távol, nekünk meg itthon.

Nálatok mikor van karácsony?

Bár a hivatalos naptár szerint még csak advent második vasárnapjánál tartunk, nálunk már volt karácsonyi vacsora és fadíszítés.

És nem csak nálunk. 

Ahogy beindul a téli szezon Ausztriában, úgy tűnik el egyre több ismerős hosszabb-rövidebb időre. 

Aki pedig szeretne a családjával karácsonyfát díszíteni és ünnepi menüt enni, az vagy megteszi ezt december elején, vagy majd a januári egy-két napos szabadsága alatt.

A mi családunkban is volt már karácsonyi vacsora január végén is, amikor az Angliában dolgozó testvéremék haza tudtak jönni.

Az, hogy a szezonmunkásoknak az ünnepek alatt dolgozni kell, nem kérdés. 

Aki szerencsés, az szenteste nem dolgozik, és legalább skypon ott tud lenni a családjával, de van, amikor az ember azt gondolja, jobb inkább dolgozni, és nem gondolkodni, nem arra gondolni, mennyivel jobb lenne otthon.

Persze, felmerül a kérdés, hogy egy nagyobb doboz legó, egy nagyobb kocsi vagy a kifizetett ház megér-e ennyit; aki soha nem dolgozott távol a szeretteitől vagy akinek nem dolgozott távol valakije, csak legyint most, és továbblép.

De akinek valóban lépni kell, mert nem elég neki a minimálbér, az most elindul, újra elindul, és maradnak a félig üres házak, a csonka családok, és a december eleji karácsonyok.

A nehezebb annak, aki megy. 

De aki marad, és egyedül bámulja a feldíszített fenyőt, mint én most, az is úgy érzi, meg fog bolondulni.

A tévéből, internetről ömlenek a karácsonyi reklámok, filmelőzetesek, dübörög a mennyből az angyal, közben pedig egyre nagyobb a forgalom a soproni kivezetőn. És a legtöbben nem csak a Bécsi adventi vásárig mennek.

Jó utat és boldog karácsonyt nektek!

Álomból valóság?

Amikor elkezdtem ezt a blogot írni és a miérteket keresni, hogy is került a kezembe a porszívó, a legfontosabb motivációm az volt, hogy egyszer újra a saját szakmámban fogok dolgozni, egyszer nem kell majd mindenféle szakbarbár főnök elvárásainak megfelelni, és egyszer lesz egy saját honlapom.

Addig meg túlélek, közben írok, tapasztalatot szerzek, és pénzt keresek.

Az elmúlt időszakban a Tiroli álmok pihenőn volt, mert az észak-német szigeten, Sylten töltött szobalánykodásról nem írtam, nem írhattam, a munkaszerződésünk ezt nem tette lehetővé.

Szobalánynak lenni ott sem volt könnyű, de a szabályok és az elvárások sokkal egyértelműbbek voltak, mint Tirolban.

Már Sylten elkezdtem írni azt a honlapot, amivel sikerült a szakma egyik legnagyobb elismerését megkapni, a hevizre.hu kategóriájában az Év Honlapja lett 2013-ban.

Hogy sikerült ezt elérni? Ki támogatott ebben? Miként lehet, hogy egy szobalány a főszerkesztője ennek a turisztikai portálnak?

Senki nem támogat, baráti kezdeményezésre és a felmerülő piaci igényekre reagálva kezdtük el a munkát, a kezdeti időszakban a napi 8 órás szobalánykodás mellett, a 2 ezer km távolságot skypon áthidalva ötleteltünk, és írtam.

Ha becsuktam, becsukom a szemem, Hévíz, a Balaton előttem van, hallom a víz hangját, érzem a kénes szagot, látom magam előtt a jellegzetes tájat.

Egy idő után azonban fizikailag is jelen kellett lenni, ezért a biztos fizetést és a kényelmesen berendezett életet magam mögött hagyva beleugrottam a bizonytalan magyar valóságba.

A konkrét weboldalról, arról, hogy pontosan mi is lesz ez, babonából sem beszéltünk, csak írtunk, fotóztunk, szerkesztettünk, írtunk, fotóztunk. Sejtelmesen csak annyit árultam el, hogy egy projekten dolgozok és mellette gőzerővel oroszul tanulok. Sem a családom, sem a barátok nem tudták, nem értették, mi lesz ebből.

Igazából én sem tudtam.

Sikerült a legjobb technikai fejlesztő céget megbízni, az MKM csapata a legprofibb a magyar turisztikai portálok szerkesztésében, könnyű és jó velük dolgozni.

Olyan szakmai tudás birtokában vannak, hogy ötleteik, tanácsaik megkérdőjelezhetetlenek, nem kell napokig vitázni velük egy-egy menüpont vagy egy-egy színárnyalat kérdésén. Mindenki teszi a dolgát, mindenki a tudása legjavát teszi a projektbe, és bízik a másik tudásában.

Ezen kívül minden más döcög, küzdök, küzdünk a valósággal.

Az, hogy az oldal létrejött, és díjat nyert, bebizonyította, hogy kapcsolatok és jobbra vagy balra állás nélkül is lehet magas minőségű munkát végezni.

Az, hogy ezért a munkáért nem kapok sem multicéges fizetést, sem kényelmes önkormányzati bért, az, hogy ezt a projektet a szobalánykodással megkeresett pénzből tudom megvalósítani, na, az nem látszódik sehol.

Van egy felület, ami a mai kor igényei és a saját maximalista elvárásaink szerint elkészült, de ez csak a kezdeti lépés.

Bővíteni, fejlődni szeretnénk, keressük a kapcsolódási pontokat, partnereket.

Akár Tirolban, akár itthon vagytok, nézzetek be Hévízre és lájkoljátok az oldalt.

Az év honlapját.

Köszönöm.

Mennyi pénz kell az elinduláshoz?

Sokan kérdezitek tőlem, mennyi pénz kell az elinduláshoz, el lehet-e indulni szinte nulla forinttal a külföldi munkahelyre. Van egy rossz hírem. Nem.

Számolni kell azzal, hogy megtankolod a kocsidat, autópálya matricákat veszel, vagy megveszed a vonat/buszjegyet, amivel kijutsz az osztrák munkahelyedre. Ez nem olcsó.

Van, ahol nem kapsz egyenruhát, de lehet hogy csak cipőt, inget vagy nadrágot kell venned adott színben, színekben, ez is pénzbe kerül.

Nem tudod biztosan, milyen szállást kapsz, ott szükséged van-e valamire, azt sem tudod előre, milyen az étkezés, lehet, hogy kell ennivalóra, italra is költened. Ebben jó hír, hogy az alapélelmiszerek nagy része olcsóbb, mint Magyarországon. Fizetést csak egy hónap múlva kapsz, ha minden jól megy. Jó esetben a kaucíót majd ebből vonják le, és nem előre kell kifizetned a szállásodért.

Ha akarsz kommunikálni a családoddal, barátaiddal, akkor bizony szükséged van egy osztrák internetre, és ha nem akarsz horror telefonszámlát, akkor egy külföldi mobilszámra is.

Ez mind pénzbe kerül, és ne felejtsd el, hogy az első hetekben próbaidős leszel, amikor akár te, akár a munkáltatód azt mondhatja, köszönöm, ennyi. És akkor haza is kell jutni valahogy vagy továbbállni a következő munkahelyre.

Ha be akarsz illeszkedni a munkatársak  közé, akkor néha egy-egy kávéra vagy italra beültök esténként, ez sem ingyen van. Ha borravalós a munkád, ezt később észre sem fogod venni, ahogy azt sem, hogy a kedvenc csokidból, kekszedből is mindig van otthon, mert feleannyiba sem kerül, mint otthon. 

Ha cigizel, akkor vagy otthon spájzolsz be, és viszel magaddal, vagy kint költesz erre elég sokat.

Ha nem végeztél hasonló munkát korábban, mint amire vállalkozol, akkor a tested is jelez, minden porcikád fájni fog, erre vitaminokat, krémeket vehetsz.

Pénz nélkül nem tudtok elindulni, konkrét összeget nem tudok mondani, de számolnotok kell a kiadásokkal.

És akkor még nem néztük meg, mi minden marad otthon, aminek rezsiköltsége, havidíja akkor is van, ha nem használod. Telefon-, internet-előfizetés, bankszámlavezetési díj, biztosítások és a víz, villany, gáz alapdíjak.

Ezekhez pedig járulékosan még mindenkinél hozzájönnek a hiteltörlesztések, a gyerekek iskolai/óvodai költségei és még sorolhatnám.

Érdemes előre számolni, és nem meglepődni.

Hogyan keress munkát Ausztriában?

Nekem egy évvel ezelőtt kb. három percem volt eldönteni, hogy tényleg ki akarok-e menni szobalányként dolgozni Tirolba, vagy még tengődök egy ideig az ügynökségek és a nem fizető cégek hálójában otthon. 

Kétségkívül, a legegyszerűbb módja a biztos munkának, ha egy ismerős ajánl be, és az ő segítségével, tapasztalatával vágsz neki. 

Ebben viszont ott a rizikó, hogy se magadat, se őt ne hagyd a slamasztikában, ha mégsem válnál be.

Mert egészen más elméletben azon gondolkodni, hogy ezer eurót fogok keresni havonta, hú, de jó lesz, mint két nap alatt felszámolni a normális életet, és elindulni valami egész ismeretlen világba.

Most, hogy már kicsit belelátok ebbe, és a mostani munkámat már saját magamnak találtam, el tudom mondani, hogy tényleg nem könnyű normális helyet kifogni. És sokszor az ezer euró sem ezer euró.

Először ismét szögezzük le, hogy én csak azoknak ajánlom az ausztriai, németországi munkákat, akik legalább alap szinten kommunikálnak németül. Szóba, írásban, telefonon.

Ha nem magyar ügynökséggel vágsz neki az álláskeresésnek, akkor már a hirdetéseket is németül olvasod a neten. Van jópár álláskereső portál, a hogastjob.at, hotelcareer.at, ams.at, hotel-job.net csak a legnagyobbak. Rá kell szánnod az időd, regisztrálnod kell a különböző oldalakon, és minden nap figyelni az új hirdetéseket.

Kell szerkesztened egy német nyelvű, fényképes önéletrajzot, amiben, ha szobalány vagy házmester akarsz lenni, nem kell ecsetelned a sikeres reklámprojektjeidet vagy üzletkötéseidet, mert nem érdekel senkit. Elérhetőségek, végzettségek, nyelvtudás és a vendéglátásban, szállodaiparban szerzett tapasztalatok a fontosak. Ha nem tudsz önéletrajzot szerkeszteni, akkor tölts le egy sablont a netről, és írd be az adataidat, vagy kérjél meg egy ismerőst, hogy segítsen ebben.

Ha igazán aktívan keresel, akkor napi 20-50-100 címre is tudsz önéletrajzot és kísérőlevelet küldeni. A kísérőlevélben nem kell ecsetelned, hogy mennyire gáz a gazdasági helyzet otthon, és hogy kocsi és/vagy lakáshiteled van, ezért akarsz váltani. Mindenki ezért vág bele.

Ne keseredj el, nem fogsz mindenhonnét választ kapni, de lényegesen nagyobb arányban kapsz udvarias, köszönjük nem te kaptad az állást válaszokat, mint a magyarországi pályázatoknál.

Nem fogsz az első napon vagy az első héten egyből pozitív választ kapni, de ne add fel. Minden nap küldözgess, a nagy számok törvénye alapján egyszer csak megcsörren a telefonod. És akkor beszélned kell, németül.

Elsősorban telefonos interjúval kezdenek, itt te is kérdezel, ők is kérdeznek. Amit mindenképpen tisztázz, az a pontos munkafeltételek, feladatok, bér, szállás és ellátás. Ha szóban elmondanak valamit, akkor kérjél egy szerződést emailen, hogy minden rögzítve legyen.

Nem kell mindenhova kimenni egy napos próbamunkára, valahol az első két hétben döntik el, hogy véglegesítik-e a munkaszerződést, vagy sem.

Ha már aktívan keresel, tudnod kell, mikor kezdenél, ez az egyik legfontosabb kérdés. Nem biztos, hogy hetekig várnak rád, bár most még a téli szezon előtt járunk, de van ahol egy-két napon vagy héten belül kell kezdened.

A következő bejegyzésekben a be nem váltott ígéretekről, az állásközvetítő cégekről és a korrekt munkahelyekről (akik tényleg bejelentenek, akik tényleg kifizetnek, és akik nem lepra szállást adnak) írok majd.

Addig is jó keresgélést mindenkinek.

Golden Blog

Neveztem a tiroli álmokat a Golden Blog versenyen.
Kérlek, ha tetszettek a bejegyzések, akkor szavazz rám ezen a linken.
A helyi.érték kategóriában indultam, Álom munka néven.
Ha hasznosnak találtad az eddigi írásokat, akkor légyszi, lépj be a golden blog oldalra a facebook azonosítóddal, és szavazz rám!
Ha van időd, oszd meg ezt a bejegyzést, én pedig cserébe írok még sokat.
Sylten, Tirolban, a világon mindenhol.

Újabb álmok

A tiroli álmok egy időre Syltre költözik.

Elsőre bocsánatot kérek, amiért az itthoni újra beilleszkedésről nem írtam, nem írok, elég csak annyi, hogy aki volt már távol az otthonától, tudja, barátságok elkopnak, újak alakulnak egy-egy szezonra, aztán mész tovább, amerre az utad visz. 

Igazán kevés ember az, aki melletted marad, akit engedsz maradni, aki talán megért, és akit te is megértesz.

Arról, hogy itthon minden drágább, mint Ausztriában, szintén nem érdemes bejegyzést írni, erről szólnak a napi hírek, ezért költjük el külföldön a külföldön megkeresett Eurónkat. És ezért szűntetjük meg a magyar bankszámlánkat, telefon és internet előfizetésünket.

Arról sem írtam, hogy a Balaton a tanúhegyekkel most is lenyűgöz, de az emberek, akik itt maradnak dolgozni, rabszolgaként, szinte éhbérért szolgálják a még mindig kiskirályként élő helyi vállalkozókat. Aki tud, továbbáll.

Menni kell az álmokért, pályázni az új helyekre, és remélni, hogy nem egy újabb hárpia lesz a főnökünk. Erre garancia nincs, de én megpróbálom máshol folytatni, és nem ugyanabban a hotelben.

Irány Sylt, egy észak-német sziget, ami ugyan jóval messzebb van Tirolnál, de egy újabb kaland, újabb világszép hely vár rám.

Megnézem, milyen a Zimmermadchenek élete a németeknél.

Erről a Szilva Sylten blogomon olvashattok majd.

Mikor jössz már? Mikor jössz már?

A napokban egyre több mikor jössz már üzenetet kaptam. És végre a válaszom, ITTHON VAGYOK!

Fél év után először aludtam a saját ágyamban, először öleltem meg a családomat, a nyulamat, és láttam a Balatont. Érzem a kertben a gyümölcsfák illatát, nem ellenőrzik a szekrényrendet, és reggel nem kell se recepciót takarítani, se vasalni. Még nem is hiszem el.

Még nem is nagyon tudok mesélni, csak habzsolom a hétköznapi csodákat.

Hosszú út volt. Még az utolsó nap is túlóráznunk kellett, még elvileg a szobaátvételt is meg kellett volna várnom, de már se a szezonpénz, se semmi nem érdekel, el kellett indulni, lejárt a szerződésem, lejárt mindenféle hatalmuk felettem, nem tarthattak vissza.

Még szakadt a hó a Gerlos környéki hegyeken hazafelé, még egyszer megmutatta magát a tél, de itthon végre tavasz van. Még szerencse, hogy két kocsival jöttünk, és tartottuk egymásban az erőt, húztuk egymást előre, és minden pihenőhelyen ugráltunk örömünkben, hogy már közeledünk.

Az energiaitalok, kávék és zenék mellett a folyamatos telefonhívások is toltak előre, mert akárhány éves az ember, a családja ébren várja az éjszaka közepén, hogy hazaérjen.

Nekem még plakátot is készítettek, amit az ajtómra ragasztottak. Nem tudtam sírni sem örömömben, annyira jó érzés. És elmondhatatlan, amikor hajnalban az apukám pizsamában vár az ajtóban, anyukám süteménnyel a szobámban.

Egy pillanat alatt törölte az agyam az elmúlt fél év rossz emlékeit, és töltődtem fel egészen más energiával. Még nehéz elképzelni, hogy mi lesz ezután, hogyan rázódok vissza a valóságba, és merre indulok tovább.

Ma pakoltam, szortíroztam, és elkezdem kipihenni magam. Hosszú szabadság lesz, megérdemlem, megérdemeljük, és ha összejövünk itthon Stockbúfelejtő bulira, már csak sírva röhögünk az elmúlt fél éven.

Éjszakai műszak

Amikor már azt hittem, minden lehetséges módját átéltem az itteni munkának, akkor jött az alvásmegvonás. Az, hogy éjjel kettőre kellett jönni dolgozni, elég megrázó élmény volt.

Ha 1.20-kor csörög az ébresztő órád, kinézel az ablakon, és köd van, meg szemerkélő eső, tök sötét, az kicsit sem vicces.

Még akkor sem, ha a domb közepén vár rád a sorstársad, akivel lehúzod az éjszakai műszakot.

Kettőkor vasalásra előszárított nedves asztalterítőket és párnahuzatokat előhajtogatni elég monoton, ettől a munkától délután is bekómázok, annyira unalmas. És még beszélgetni sem volt túl sok erőnk. Fél négykor beültünk az öltözőbe, Móni hozott szendvicseket, én joghurtot, és reggeliztünk. Aztán öt órától vasalás, ezerrel, ketten pakolták a gépbe a terítőket, én Z. a hangyával hajtogattam. Vicces volt, és büdös.

Mire a többiek hétre megérkeztek, más az első hivatalos szünetünket is megkaptuk, sőt, abban a megtiszteltetésben is részünk lehetett, hogy felmehettünk az egyik üres szobába kávézni. Teljesült az álmom, kávézhattam a szobateraszon, üldögélhettem a kanapén, igaz, a csészéket és a kávéfőzőt nekünk kellett elmosni magunk után. És ebben a szobában mi ittuk az utolsó kávét, mert az átépítésnél le fogják bontani.

Kísérteties volt egy teljesen üres szállodában végigtolni a törölközős kiskocsikat, 100 üres szoba, félig kipakolt recepció és étterem, és persze csurig megtöltött kamrák. Az öregasszonyok bespájzolták a törölközőket és a köntösöket a nyári szezonra maguknak. Hát, neki ez a szezonvég ugyanakkora sokk, mint nekünk felszabadulás. Nekik ez az életük, semmi másról nem tudnak beszélni, csak a munkáról, semmi mást nem csinálnak, mint dolgoznak.

Az éjszakai hajtogatás és vasalás után mehettünk szobákat nagytakarítani. Már két napja ez a program, de még nem kaptunk egyöntetű, egyértelmű utasítást, hogy mit is kell csinálni. Az öregek szóbeszéde alapján kezdtük el, jobb híján, aztán meglátjuk, jó lesz-e.

Fogkefével súrolunk ablakperemet, különféle vegyszerekkel kísérletezünk a fürdőszobai fugák fehérítésére-ezt is mi találjuk ki, hogy mit is locsoljunk rá, az utasítás csak annyi volt, hogy ne legyen szürke. Lassan elgázosítjuk magunkat, meg gumikesztyű alatt is szétmarja a kezünket, de alakulnak a fürdők. Az ajtókeretekre kitalált tisztítószert tegnap nem mostam le, ma kezdhettem előről a sikálást, mert fehér lett és ragacsos.

Holnap reggel mindenki négykor kezd. Vicces lesz.

Majd rohangálunk egyik szobából a másikba, mert félóránként kiderül valami egész új dolog, amit meg kell csinálni, de addig senki nem mondta. Mert meg van szervezve minden. Ahogy eddig is volt. Még kétszer megyünk.

Pakolás

Még négy munkanap. Igazán izgalmas időszak, hiszen az utolsó vendégek már holnap hazamennek.

És kezdődik a nagypucc. Hurrá. Nem igazán tudjuk, mi vár ránk, de a heti beosztást látva nem sok jó. Vasárnap reggel héttől kb. háromig leszek, aztán éjjel kettőre mehetek vissza egy tíz órás etapra.

Kedden mindenki hajnali négykor kezd. Mert közben bontják a szálloda egy részét, robbantják az alatta levő dombot, hogy a nyári szezonra elkészüljön az újabb csoda. Na, ez már nem az én placcom lesz. Szóval az építkezés miatt néha nem lesz áram, meg a mosodát is lebontják, és addigra nekünk el kell készülni. Ki kell takarítani minden szobát, folyosót, kamrát, lépcsőházat, még a szellőzőrácsokat is fényesre kell polírozni. Aztán nyáron, a szezon elején ezt újból megcsinálja valaki.

Közben a saját szobánkat is rendbe kell vágni, és össze kell pakolni a cuccainkat, hogy hazamehessünk.

Így most kimaradnak az esti futások, meg szaunázás, legalább kezdünk visszarázódni a valóságba. És arra se lesz időnk, hogy azon agyaljunk, mi is vár ránk otthon, és merre tovább.

Egy biztos. Már csak négy napig leszek Zimmermadchen Tirolban.

Mához egy hétre már nem leszek itt...

Mához egy hétre már nem leszek itt…Igaz, nem gyorsvonat visz el innét, hanem kocsival megyek haza, ha minden terv szerint alakul, akkor munka után, este hatkor indulás, talán még átöltözök embernek, és nem a koszos fehér cuccban vezetek.

De már visszaszámolás van.

Még négy napig vannak vendégek, aztán három nap nagytakarítás. A mai az utolsó szabadnap, el kell intézni az ajándékok beszerzését, el kell köszönni a kedvenc hegyektől, kávézóktól, városoktól. Sok minden hiányozni fog, sok mindent magammal vinnék. Leginkább a nagy tereket, a hatalmas völgyet, az óriás hegycsúcsokkal. És a szabadságot, a könnyedséget, ahogy itt élni tudnak az emberek. A normális emberek.

Persze, sok mindent szívesen a hátam mögött hagyok, már csak hét nap.

És ahogy már korábban írtam, sok mindenből tanultam. Azt persze nem mondom, hogy hálás vagyok a sok rosszért, amit itt átéltem, de talán ez kellett ahhoz, hogy másképp lássam a világot, és hogy erősebb legyek, mint voltam.

Ha mérleget kell vonni, akkor a jó dolgok jutnak először az eszembe, persze, a szezonpénz kifizetése után még lesz néhány sztori az igazán rossz dolgokról is.

Ami azt jelenti, hogy a blogon még jópár bejegyzés lesz, sőt, az otthoni újra beilleszkedésről, kérdésekről és a következő munkakeresésről is írok majd.

Mert az álmaim még mindig messze vannak a valóságtól, még vár rám jópár kanyar, hogy egyenesbe érjek. De már tudom, hogy lesz erőm végigcsinálni.

Április

Mit jelent nekünk itt az április?

Hogy ebben a hónapban már megyünk haza!!!
Haza.

Nem is tudom elmondani, mennyire hiányzik. Nem is tudom elmondani, mennyire nem hittem el magam sem, hogy hat hónapig kibírom itt.

És kibírtam. Sőt. Lesz jópár dolog, ami innét fog hiányozni majd.
Persze, most már visszafelé számoljuk a napokat, hogy már csak 19, már csak 18 és fél, már csak 18, 17. És még szabadnapok is lesznek.
Ha Amanda elméletét nézzük, akkor már itt sem vagyunk. Ő már február közepén azt mondta, csak egy hónap van vissza, mert az a két hét a februárból már nem számít, meg az a pár nap az áprilisból sem. Szóval már csak pár nap.
Mennyi mindent meg akarunk nézni még itt! Mennyi helyet megnéznénk a nyáron, hogy milyen lehet, ha kizöldülnek a rétek, ha virágoznak a fák.
Még az is lehet, hogy visszajövünk. Az is lehet, hogy még egy szezont lehúzunk. Persze, egy másik hotelben majd.
Mert sok mindenre jó egy ilyen távollét.

Sok új dolgot megtanultam a világról, magamról és a kapcsolatokról, barátságokról vagy látszatbarátságokról. Arról, hogy mi történik az emberekkel, ha több száz kilométer választja el őket egymástól, arról, hogyan szűnnek meg kapcsolatok, és hogyan alakulnak ki új kötődések.
Megtanultam másképp értelmezni a pénzt, az értékeket, másképp kihasználni a szabadidőmet, másképp feltöltődni, megtanultam dolgozni.
Megtanultam elviselni, ha irányítanak, megtanultam sírás nélkül szembenézni a napokkal, erősebb lettem, önálóbb, tudom, hogy a végesnek hitt erőm mögött még óriási tartalékok vannak.
Tudom, hogy nem tudnak legyőzni most már. Bármit meg tudok tenni, bármit meg is fogok tenni, hogy talpon maradjak. Most már nyugodt szívvel vágok neki újra egy hasonló szezonnak, már nem fogok görcsölni azon, hogy otthon vissza tudok-e csöppenni a „karrierem” világába.
Sok mindent „elvett” talán az életemből ez a fél év, de az igazán fontos dolgok nem változtak. És közben annyi csodát láttam a világból, amire másképp nem lett volna lehetőségem, hogy most azt merem mondani, érdemes volt belevágni.
Már csak 17 nap ebben a fura álomvalóságban.

Na, bitte...

Örök kérdés, hogy mennyire beszéljen németül, aki Tirolban akar dolgozni.

Erre én most már csak azt tudom mondani, mennyire akar elveszni a világban az, aki nyelvtudás nélkül jön ki, és csak néz bambán, mert nem tudja, miről beszélnek körülötte, mit is mondanak neki.

Nálunk két extra eset van, akik ugyan évek óta élnek és dolgoznak kint, de se beszélni, se érteni nem értik a nyelvet. Az egyik egy portugál, ő írta a képen található cetlit, ami azt jelenti, hogy a minibárban van az After Eight csoki. Mini vagy niny, neki teljesen mindegy, hallás után ragad rá valami.

Szerintem egy max. 100 szavas szókinccsel elevickél itt, csak hülyén nevetgél, ha nem érti, amit mondunk, és akkor is, ha én nem értem, mit akar. A fürdőszobai kis gumikacsa nemes egyszerűséggel háp-háp. Csak én kb. 10x mondtam már neki, hogy az Ente, de nem tudja megtanulni.

A dominikai takarító csaj még nála is ostobább, az elején kicsit sem értettem, mit mond. A vecseráj, ami Wascherei, és mosodát jelent, már közszó lett általa, az Ibuk az Innsbruck, a fustuken meg a Früchstück (reggeli).

Persze, én sem beszélek még tökéletesen, nekem is vannak szavak, amire visszakérdezek, hogy ez mit is jelent, van, hogy én is körülírok valamit, a ragozásom sem mindig pontos. Az első napokban még csak fura káosznak tűnt, amikor mellettem németül beszéltek, ma már ugyanúgy kiszűröm a zajból a mondatok értelmét. Nem fura egyáltalán hogy váltogatni kell a magyart és a németet, attól függően kivel és hol beszélek.

Ha bekapcsolom a tévét, akkor németül szólal meg, ha a kocsiban rádiót hallgatok, akkor az is németül mondja a híreket, időjárást, útinfót. Ha boltba vagy bankba megyek, németül kérek, németül szólnak hozzám.

Mi lenne velem, ha semmit sem értenék vagy csak nagyon keveset? Hogyan tudnám levenni a pénzt a számlámról? Hogyan tudnék kenyeret kérni a pékségben, vagy sütit a kávézóban?

A válaszom tehát a tényleg ennyire kell a német minden munkához kérdésre továbbra is az, hogy tényleg. Csak a saját érdekünkben. Kell.

Tudni kell azon a nyelven kommunikálni, ahol élünk. Nem vihetünk magunkkal tolmácsot.

És nem járathatjuk le magunkat. Mert lehet, hogy időnként rabszolgamunkát végzünk, de értelmileg azért messze kimagasodunk a tömegből. És ez megnyugtató érzés.

Dolce vita

Aki nem a hegyek között, a télben él már egy fél éve, el sem tudja képzelni, milyen érzés volt nekünk ma virágzó fákat, tulipános parkokat, szőlővel beültetett hegyoldalakat látni.

Hónapok óta lakunk a tiroli hegyekben, ahol a fehér-kék-zöld minden árnyalatát, szépségét láttuk, de az igazi tavaszi színpompa ide még nem ért fel. Sehol egy virág, épp csak előbukkantak a zöld legelők a hó alól, még a tavak sem olvadtak fel. Ragyogó, vakító a tavasz idefent is, de épp itt volt az ideje egy olaszországi kiruccanásnak.

Kocsival két óra alatt Bolzanoba értünk, az autópályán már virágzó aranyeső szegély, az út mentén fehér cseresznyevirágok, és a hegyek oldalán nem legelők, hanem szőlőültetvények vannak.

A városba beérve pedig tulipánok, tulipánfák, a parkban pálmafák, és ezerszínű kisvirágok.

Ugráltunk örömünkben, mint a kisgyerekek. Illatos, virágzó orgonabokrok-igazi orgonaillattal, beleszédültem, tényleg.

És igazi olasz életérzés.

Elegáns férfiak, nők korzóznak vagy sziesztáznak, a piazzákon aperol spritztet, espressot vagy chardonnay-t iszogatnak, ahogy mi is tettük. Én a borban fürödtem is, igazi frissítő élmény volt, köszi, Kata.

A teraszon napoztunk, bóvli napszemüveget vettünk a fekete árustól, hallgattuk az utcazenész harmonika produkcióját, és bámultuk a képeslapba illő hátteret.

Bolzano meseszép. Körülötte hegyek, a sikátorokban a világ legnagyobb ruha és ékszermárkái sorakoznak az árkádok alatt, kis utcában nyüzsgő piac, igazi illatos eperrel, cukkinivirággal, articsókával, apró, helyi üzletek, kicsi, kockás abroszos bárok, és mindenki mosolyog.

Persze, tavasz van, miért is ne örülnének.

Mi is mosolyogtunk, sőt, néha sírva röhögtünk. Elvarázsolt a hely.

Szinte fel sem fogható. Hogy csak gondoltunk egyet, és kiruccantunk igazi olasz kávét inni.

Ilyenkor jó Zimmermadchennek lenni.

Meetingek

Az előző életemet a meetingek határozták meg. Minden hétre jutott valami: üzletági, vezetőségi, marketinges, csapatépítő, projektindító vagy záró, netán ISO-s vagy környezetvédelmi. Ha pedig nem meetingeltünk, akkor rendezvényen voltunk, vagy azt tartottunk.

Volt, hogy hónapokig még csak egy hosszú hétvégére sem volt esélyem, mert vagy pénteken vagy hétfőn, vagy mindkét napon összeültünk. Feladatokat osztottunk szét, beszámoltunk, számonkértek, határidőket toltunk el, néha hasznosnak éreztük, néha elbóbiskoltunk, de összességében irányt adtak a közös munkának, összekovácsolták a csapatot.

Itt három meeting volt a fél év alatt, csapatépítés véletlenül sem, összekovácsolás és közös munkaszervezés sem. Értelme sem sok.

Az első alkalommal, amikor még csak pár napja voltam itt, minden Zimmermadchen elmondhatta, mit kellene megváltoztatni ahhoz, hogy zökkenőmentes szezon legyen.

Nem lett az, sem a vezetőink, sem a munkatársaink nem változtak semmit.

Van, aki akkor sem ad ágyneműt a kamrájából, ha neki még 20 garnitúra van, neked meg egy sem, van, aki akkor is lelopja a kocsidról az utolsó szaunatörölközőt, ha tudja, te egyedül vagy az emeleten 5 elutazással, és van, aki ahelyett, hogy szólna, simán odébblök a wagenjével (ez egy kicsi kerekes kocsi, kosár, amiben a törölközőket, ágyneműket toljuk az emeletekre) a mosodában.

A második meetingünk a mosodában volt, a vasalógép szélén és a hajtogatós asztalokon ültünk két hete, amikor megkérdezték, ki akar visszajönni nyárra. Csak ketten mondtunk nemet.

És nem értették miért. És nem értették, miért nem hiszem el a színjátékot, a nevetgélős, láblógatós trécselésnek álcázott agymosást. Amikor előtte fél órával még slampig és lassú voltam. Akkor minek is akarják egyáltalán, hogy visszajöjjek?

Ma meg egy pezsgőzős, szintén kedélyesnek tűnő kicsit megköszönjük a munkátokat meeting volt egy rendezvényteremben a fiatal tulajdonossal. Kaptunk tapsot, hogy mennyire sokat köszönhet a szobalányoknak a szálloda, hogy mi is hozzájárultunk a perfekt munkánkkal az ötödik csillaghoz. És hogy a hibákat azért mutatják meg folyamatosan, hogy abból tanuljunk.

Tanulok, folyamatosan, sokat.

Kaptunk szállodalogós csomagban szállodalogós borokat, tökéletes prezentációs ajándék,tökéletesen leveszi a lábáról a valódi szobalányokat, akik nem látnak a dolgok mögé, akik nem tudják, hogy ez a csomag nagy tételben filléres ajándék csak, akik azt sem értik, hogy valaki nem akar egész életében takarítani. Hogyan is érthetnék?

Ancsával csak dünnyögtünk magunkban, hogy ezt most nem hiszem el, hogy ez most tényleg komoly, hogy mi itt ülünk, ebben a körben? Hogy tényleg ez a "csapatunk"?

És bár most nem vágyok vissza abba nyomulós, stresszelős karrierépítő valóságba, ahol én tarthattam meetinget, előadásokat, ez itt csak átmenet.

Még egy hónapig.

Amikor átélem a csodát

Miért érdemes itt lenni? Kérdezik tőlem sokan.

Nyilván elsőre a pénz ugrik be, hiszen ezért jöttünk, ezért vagyunk itt. Hogy szobalánykodással több fizetést kapjak a hónap végén, mint otthon marketing vezetőként. Vagy újságíróként. Ezen már nem is mérgelődök. Teszem a dolgom, elfáradok, néha végtelenül elkeseredek, aztán jönnek olyan napok, amikor a rutin visz már előre. Néha meg olyan napok, amikor már elképzelni sem tudom, milyen lesz a valóságos életem, ha hazamegyek.

Hiszen most ez a valóság, hiszen most is a saját életemet élem, és a munka mellett annyi csodában van részünk, hogy ez kárpótol a mindennapi sérelmekért.

Amikor kétezer méteren ragyog a nap, vakít a hó és a kék ég, kezemben egy csésze forralt bor, és szundikálok egy napozóágyon, akkor nem számít, hogy előző nap hány fürdőszobát kellett fényesre suvickolni.

A csipkés hegygerinc, amit annak idején földrajzórán igazán elképzelni sem tudtunk, valóság, leírhatatlanul végtelen a tér, elképzelhetetlenül szabadnak és boldognak érzem magam, amikor a hóban hasalok.

Kiürül az agyam, nem számít semmi, csak hallgatom a csendet, szívom be a friss levegőt, és hagyom, hogy felmelegítsen a nap.

Kit érdekel ilyenkor a kocsihitel, kit érdekel ilyenkor, mennyibe kerül a bor, amit iszunk, kit érdekel, hogy agybajos a főnökünk?

Annyira kicsi elemei vagyunk a természetnek, annyira eltörpülnek a problémák, amikor a hegyekben vagyunk, hogy csak a csoda részét látjuk ilyenkor a világnak. Azt a csodát, amit azért láthatok, mert most épp szobalány vagyok Tirolban.

Mert Tirol igazi mese. Boszorkányokkal, Hamupipőkékkel, és néha felbukkan egy-egy fehér lovas hercegnek való is.

Gut Aussehen

Azt, hogy melyik nap milyen pólóban kell dolgozni, a szezon elején leszabályozták, nagyjából mindenki megkapta a fehér-fekete-lila-narancssárga pólóit, de fehér nadrágot és fehér cipőt vagy papucsot nekünk kellett venni.

Már azt is megszoktuk, hogy ha gyűrött a pólónk vagy a nadrágunk akkor ab sofort le kell venni és ki kell vasalni, ha koszos a nadrág vagy a cipő, akkor hazaküldenek átöltözni.

A legrosszabb, ha a sok térdeléstől kiszakadt nadrágunk helyett nem tudunk újat venni, mert nincs szabadnapunk. Ez a szezon elején volt probléma, mert a tél közepén még Innsbruckban sem lehetett fehér színű nadrágot venni. Ilyenkor házilag próbáltuk megvarrogatni, ami ugye max. egy napig volt szép, aztán másnap reggel újra.

A sok mosástól lassan már minden gatya kezd szürkés színt kapni, de erre a pár hétre csak jók leszünk így is.

A papucsok, cipők sem bírtak ki egy szezont, abból is szinte mindenki a második, harmadik garnitúrát szaggatja, szó szerint. Amennyit megyünk egy nap-kb 10-12 km-és amennyit a zuhanytálcákban állunk, nem is csoda, ha lejön a talpuk, szétfoszlik a varrásuk.

Minden reggel frissen mosott hajjal és szép, közepesen erős sminkkel kell menni dolgozni, ezt talán írtam már, hogy a legelején meg kellett tanulnom úgy takarót huzatolni, hogy ne kenjem rá a szempillaspirálomat.

Ahhoz tehát, hogy egy egyszerű szobalányként elkezdhessünk dolgozni, be kellett ruházni fehér cipőkre, nadrágokra, zoknikra, bugyikra, elképesztő módon fogy a szempillaspirál és a szemfesték, és ahogy fogy az idő, egyre több hülyeséget is kérnek még tőlünk.

A legújabb hepp, hogy mindenkinek össze kell kötni a haját copfba. Nekem is. De épp hogy megnőtt akkorára, hogy ez kivitelezhető legyen, hiába rakom tele csatokkal, fél óra ágyazás után szétcsúszik. Azt mondták, akkor vágassam le. Most hajpánttal próbálkozok, eddig békén hagytak, de ha most wegen meine Haare hazaküldenek, már nem fogok kétségbe esni.

A másik agyszüleményük, hogy a lepedők a műkörmöktől szakadtak ki, és mindenkinek le kell reszeltetni a körmét, akinek az van. Most ne az 5 centis, hegyes tűzpiros körmökre gondoljatok, a lányoknak tök átlagos hosszúságú, diszkrét körmeik vannak, max. néhány motívum vagy kövecske van beleépítve. Se nem hivalkodó, se nem hegyes, a lepedők pedig azért szakadnak, mert lassan szétmállanak a sok mosástól.

De erre a hétre most ezt találták ki. Rövid köröm, copfos haj. Hogy a vendégek elégedettebbek legyenek velünk.

A kép az edesviz.hu oldalról van.

Los, Gerlos!

A 12 napos hosszú műszak után már alig vártam azt a két szabadnapot, ami úgy elrepült, mintha nem is lett volna.

Ez persze így nem igaz, hiszen mindkét napon kirándultunk, volt shopping túra és igazi túra is.

Mivel a szezonra kihozott fehér papucsom hamarabb feladta a harcot, mint én, el kellett menni valami fehér cipőszerűséget venni, amiben dolgozni lehet. Így történt, hogy sikerült még egy tavaszi magassarkúra és néhány egyéb kiegészítőre is szert tenni. Hiszen már csak 7 hétig dolgozunk, aztán emberek leszünk egy darabig.

A kedvenc kávézónkban kiderült, hogy az elmúlt két hetet rajtam kívül többen is szabadnap nélkül húzzák/húzták le a környéken, ez a farsangi szezon nem tett jót velünk.

Ami viszont jót tett, az a gerlosi kirándulás. Végre egész nap a friss levegőn sétáltunk. Bár nem volt ragyogó kék az ég, sőt, néha a hó is szállingózott, ez a gyalogtúra bekekrül a TOP10-be. Főleg a Lackenalmi ebéd miatt.

Schönachtal meseszép, most a hatalmas hó miatt helyenként még félelmetes is volt, főleg, mert egyszer egy tompa robajlást is hallottunk a távolból. És mivel előző este az ismerősök jól bepánikoltattak a lehetséges lavinaveszély miatt, elképzeltük, ahogy Gerlos hó alá kerül, mi pedig a völgyben rekedünk. Még az volt a szerencse, hogy egy fogadó van a túraútvonalon, ahol akár hetekig is eléldegélnék. Nincs túl nagy választékuk, kifejezetten a helyi ízekre koncentrálnak, teljesen hagyományos házikonyhát vezetnek, de akkora adag császármorzsát adnak almamszósszal, hogy azt nem lehet megenni. És finom a pálinkájuk, amit jószívvel kínálnak még indulás előtt. Ezt persze már nem kell kifizetni.

Ancsa mutatta meg ezt a helyet, ő az előző szezonban Gerlosban dolgozott, és ide járt feltöltődni.

Hallgatni a csendet-ez most csak pillanatokra sikerült, mert folyamatosan csacsogtunk, és nevetgéltünk. De szívtuk magunkba a friss hegyi levegőt, ropogott alattunk a hó, és szédítő hegycsúcsok, és havas lejtők adtak erőt a következő héthez.

Na, meg a finom Speckknödlsuppe, Bratwurst, és császármorzsa.

Aki kíváncsi a Gerlosi Milchbarra, ahol joghurtkoktélt ittunk, az kattintson ide.

Ohne Ruhetag

Remélem, túl vagyok a szezon leghosszabb hetén, ami most konkrétan 12 napig tartott, pihenőnap nélkül.

Tanulságos volt, sok szempontból.

Egyrészt, túléltem, pedig nem gondoltam volna, főleg aznap reggel, amikor még félálomban szenderegtem az ágyban, és felvettem azt a hülye telefont. Amin a főnök hívott, hogy mégsem lehetek szabad, be kell menni dolgozni, sofort, mert valaki lebetegedett.

Sírtam. Nem kicsit, nagyon. Testileg, de leginkább lelkileg viselt meg, hogy semmi feltöltődés, végre, sütött a nap, embernek akartam öltözni, ehelyett be kell mennem dolgozni. Sofort.

Semmi lustálkodás, semmi délutáni kávézgatás, hanem munka. Amúgy is másfél hete dolgoztam már, minden este túlórával, amit nem írhatunk be a jelenléti ívbe, amúgy is egy napot kaptam volna a heti kettő helyett, és akkor ezt is elvették tőlem.

Dühös voltam az egész világra, Tündire, aki beteg lett, a főnökre, aki behívott, és apura, aki azt mondta, hogy meg tudom csinálni, be kell mennem, most már nem adhatom fel.

Miért én, miért nekem? A hülye farsangozó vendégeket meg főleg utáltam.

És még az sem vette fel a telefont, akinek a hangjára ébredni szerettem volna.

Nem volt persze tiszta fehér pólóm sem, abban sem voltam biztos, hogy a fehér nadrág alatt nem a piros alvós bugyim van, miközben baktattam fel a hegyre.

Végtelenül magányosnak éreztem magam, végtelenül távol voltam mindentől, amit szeretek, és hiába ragyogott a nap, hiába volt vakítóan kék az ég, én utáltam minden pillanatot.

Igen, van, amikor nagyon gyenge vagyok, igen, van, amikor úgy érzem, nem éri meg itt lenni.

Az első bleibés szobát még szipogva csináltam meg, de aztán Meli segített átlendülni a holtponton, szeretem ezt az erős kicsi lányt, aki mindig nevet, viccelődik, bármennyire nehéz is itt. Azon már délután én is csak röhögtem, hogy a Mitarbeiter Hausba is nekünk kellett takarítani, és szokás szerint túlóráztam is. A szabad napomon. Túlóráztam…

A következő két napon 10-re kellett csak mennem, ennyi pihenés jutott a hétre.

Azért pedig végtelenül szégyelltem magam, hogy aput hívtam, és hogy dühös voltam rá. Hiszen neki még nehezebb lehet a távolból erőt önteni belém, messziről támogatni, és bíztatni. És persze igaza van, kibírtam, kibírom, sokkal erősebb tudok lenni annál, mint aminek hiszem magam.

Holnap viszont nem veszem fel a telefont. Mert végre szabad leszek. És végre kiélvezhetem a hegyeket, az erdőt, a kávézókat, a hüttéket, és még shoppingolni is megyek.

Mert van munkám, mert van jó fizetésem, és mert megérdemlem. És megtehetem.

Tudom, sokan cserélnének velem. Néha én is veletek. De már olvad a hó.

Végre, vasárnap este

Talán írtam már, hogy a mi munkánkban a vasárnapok a leghúzósabbak, ilyenkor van a legtöbb elutazás, érkezés, ahogy itt mondják ab-an.

A legszebb az egészben, hogy korai érkezés is lehetséges, vagyis 9-kor már a recepción toporog a vendég, miközben az előző lakó még épp hogy csak felkelt. Ilyenkor viszonylag gyakran rácsörögnek telefonon az emberre, hogy megnézted már, kiköltözött a 102? Mert itt az új vendég.

És igen, megnéztem, még össze se pakoltak. Aztán persze egyszerre lép le mindenki, és olyankor indul a hajrá. Jó esetben 10 perc ebédszünettel, valamikor két óra körül.

És nem elég, hogy a szobák 80% elutazó, a maradósokat is ugyanolyan rendbe kell tenni, mint máskor.

Az érkező szobákat meg ugye szintidő alatt, de perfektre kell hozni. Mivel a közvetlen vezetőinket nem az észszerű munkaerő csoportosítás vezérli, hanem az öncélú szivatás, ilyenkor vasárnap még jobban kiélhetik magukat rajtunk.

Nézzünk néhány apróságot, amikor kékülő fejjel üvöltenek a szobában velünk. A vendégek persze a folyosón hallják, hogy ölnek bennünket. Magyarul írom, de németül hallgatjuk.

Szóval, az elmúlt vasárnapok legjobb visszahívós esetei:

A gardrób szekrénybe kell tenni egy szennyes zsákot, egy cipő kanalat, és egy cipőtisztító szivacsot. Mivel minden emelet más, sokféleképpen vannak a polcok, fiókok, eddig nagyjából a széf melletti polcra tettem ezeket. Múltkor viszont a széf alá, na, ebből egy 5 perces üvöltés kerekedett. Hogy miért itt van? Ennek nem itt van a helye! Ez brutál! És én csak néztem, nem szóltam, és arra gondoltam, elszállt a gyógyszere. Viszont, hogy nem reagáltam, még jobban feldühítette magát, és csak rikácsolt, hogy nem hallod? Hozzád beszélek! Vagy nem érted? És én még most sem értem. Na, nem a németet, hanem a problémát, amit a cipős kanállal okoztam.

Volt olyan szoba, ahova vissza kellett mennem létráról plafont mosni, mert ott fekete foltok voltak. Szerintem vagy 10 éve. Persze lemostam. Vagy a sötétítő függönyön talált valami apró foltot, amit a spéci lakosával kellett eltüntetni.

De volt már kiabálás katicabogár miatt is, ami az ablakpárkányon sétálgatott, meg fotel miatt, ami rossz szöget zárt az asztallal. Néha az ágyazás sem tetszik neki, bárhogy is húzom feszesre a lepedőt, neki az gyűrött marad.

Persze, van, amikor jogosan kiabál bennünket vissza egy szobába, maradt már chipsz vagy kólásüveg az ágy alatt, volt, hogy a fürdőszobai szemetest nem ürítettük ki, de olyan is, hogy elfelejtettem papucsot berakni a wellness kosárba, vagy nem ürítettük ki a kávékapszulákat, vagy a ceruzafaragót.

Ezek persze apróságok, tényleg, és nem is értem, miért idegesít fel, amikor ezek a legnagyobb problémák. Este persze már nevetünk, magunkon, a szitun, és persze a Fraun, de a vasárnap délutánok nagyon rosszul telnek.

Viszont már csak 8 ilyen lesz. Kibírjuk.