Mikor jössz már? Mikor jössz már?

A napokban egyre több mikor jössz már üzenetet kaptam. És végre a válaszom, ITTHON VAGYOK!

Fél év után először aludtam a saját ágyamban, először öleltem meg a családomat, a nyulamat, és láttam a Balatont. Érzem a kertben a gyümölcsfák illatát, nem ellenőrzik a szekrényrendet, és reggel nem kell se recepciót takarítani, se vasalni. Még nem is hiszem el.

Még nem is nagyon tudok mesélni, csak habzsolom a hétköznapi csodákat.

Hosszú út volt. Még az utolsó nap is túlóráznunk kellett, még elvileg a szobaátvételt is meg kellett volna várnom, de már se a szezonpénz, se semmi nem érdekel, el kellett indulni, lejárt a szerződésem, lejárt mindenféle hatalmuk felettem, nem tarthattak vissza.

Még szakadt a hó a Gerlos környéki hegyeken hazafelé, még egyszer megmutatta magát a tél, de itthon végre tavasz van. Még szerencse, hogy két kocsival jöttünk, és tartottuk egymásban az erőt, húztuk egymást előre, és minden pihenőhelyen ugráltunk örömünkben, hogy már közeledünk.

Az energiaitalok, kávék és zenék mellett a folyamatos telefonhívások is toltak előre, mert akárhány éves az ember, a családja ébren várja az éjszaka közepén, hogy hazaérjen.

Nekem még plakátot is készítettek, amit az ajtómra ragasztottak. Nem tudtam sírni sem örömömben, annyira jó érzés. És elmondhatatlan, amikor hajnalban az apukám pizsamában vár az ajtóban, anyukám süteménnyel a szobámban.

Egy pillanat alatt törölte az agyam az elmúlt fél év rossz emlékeit, és töltődtem fel egészen más energiával. Még nehéz elképzelni, hogy mi lesz ezután, hogyan rázódok vissza a valóságba, és merre indulok tovább.

Ma pakoltam, szortíroztam, és elkezdem kipihenni magam. Hosszú szabadság lesz, megérdemlem, megérdemeljük, és ha összejövünk itthon Stockbúfelejtő bulira, már csak sírva röhögünk az elmúlt fél éven.

Éjszakai műszak

Amikor már azt hittem, minden lehetséges módját átéltem az itteni munkának, akkor jött az alvásmegvonás. Az, hogy éjjel kettőre kellett jönni dolgozni, elég megrázó élmény volt.

Ha 1.20-kor csörög az ébresztő órád, kinézel az ablakon, és köd van, meg szemerkélő eső, tök sötét, az kicsit sem vicces.

Még akkor sem, ha a domb közepén vár rád a sorstársad, akivel lehúzod az éjszakai műszakot.

Kettőkor vasalásra előszárított nedves asztalterítőket és párnahuzatokat előhajtogatni elég monoton, ettől a munkától délután is bekómázok, annyira unalmas. És még beszélgetni sem volt túl sok erőnk. Fél négykor beültünk az öltözőbe, Móni hozott szendvicseket, én joghurtot, és reggeliztünk. Aztán öt órától vasalás, ezerrel, ketten pakolták a gépbe a terítőket, én Z. a hangyával hajtogattam. Vicces volt, és büdös.

Mire a többiek hétre megérkeztek, más az első hivatalos szünetünket is megkaptuk, sőt, abban a megtiszteltetésben is részünk lehetett, hogy felmehettünk az egyik üres szobába kávézni. Teljesült az álmom, kávézhattam a szobateraszon, üldögélhettem a kanapén, igaz, a csészéket és a kávéfőzőt nekünk kellett elmosni magunk után. És ebben a szobában mi ittuk az utolsó kávét, mert az átépítésnél le fogják bontani.

Kísérteties volt egy teljesen üres szállodában végigtolni a törölközős kiskocsikat, 100 üres szoba, félig kipakolt recepció és étterem, és persze csurig megtöltött kamrák. Az öregasszonyok bespájzolták a törölközőket és a köntösöket a nyári szezonra maguknak. Hát, neki ez a szezonvég ugyanakkora sokk, mint nekünk felszabadulás. Nekik ez az életük, semmi másról nem tudnak beszélni, csak a munkáról, semmi mást nem csinálnak, mint dolgoznak.

Az éjszakai hajtogatás és vasalás után mehettünk szobákat nagytakarítani. Már két napja ez a program, de még nem kaptunk egyöntetű, egyértelmű utasítást, hogy mit is kell csinálni. Az öregek szóbeszéde alapján kezdtük el, jobb híján, aztán meglátjuk, jó lesz-e.

Fogkefével súrolunk ablakperemet, különféle vegyszerekkel kísérletezünk a fürdőszobai fugák fehérítésére-ezt is mi találjuk ki, hogy mit is locsoljunk rá, az utasítás csak annyi volt, hogy ne legyen szürke. Lassan elgázosítjuk magunkat, meg gumikesztyű alatt is szétmarja a kezünket, de alakulnak a fürdők. Az ajtókeretekre kitalált tisztítószert tegnap nem mostam le, ma kezdhettem előről a sikálást, mert fehér lett és ragacsos.

Holnap reggel mindenki négykor kezd. Vicces lesz.

Majd rohangálunk egyik szobából a másikba, mert félóránként kiderül valami egész új dolog, amit meg kell csinálni, de addig senki nem mondta. Mert meg van szervezve minden. Ahogy eddig is volt. Még kétszer megyünk.

Pakolás

Még négy munkanap. Igazán izgalmas időszak, hiszen az utolsó vendégek már holnap hazamennek.

És kezdődik a nagypucc. Hurrá. Nem igazán tudjuk, mi vár ránk, de a heti beosztást látva nem sok jó. Vasárnap reggel héttől kb. háromig leszek, aztán éjjel kettőre mehetek vissza egy tíz órás etapra.

Kedden mindenki hajnali négykor kezd. Mert közben bontják a szálloda egy részét, robbantják az alatta levő dombot, hogy a nyári szezonra elkészüljön az újabb csoda. Na, ez már nem az én placcom lesz. Szóval az építkezés miatt néha nem lesz áram, meg a mosodát is lebontják, és addigra nekünk el kell készülni. Ki kell takarítani minden szobát, folyosót, kamrát, lépcsőházat, még a szellőzőrácsokat is fényesre kell polírozni. Aztán nyáron, a szezon elején ezt újból megcsinálja valaki.

Közben a saját szobánkat is rendbe kell vágni, és össze kell pakolni a cuccainkat, hogy hazamehessünk.

Így most kimaradnak az esti futások, meg szaunázás, legalább kezdünk visszarázódni a valóságba. És arra se lesz időnk, hogy azon agyaljunk, mi is vár ránk otthon, és merre tovább.

Egy biztos. Már csak négy napig leszek Zimmermadchen Tirolban.

Mához egy hétre már nem leszek itt...

Mához egy hétre már nem leszek itt…Igaz, nem gyorsvonat visz el innét, hanem kocsival megyek haza, ha minden terv szerint alakul, akkor munka után, este hatkor indulás, talán még átöltözök embernek, és nem a koszos fehér cuccban vezetek.

De már visszaszámolás van.

Még négy napig vannak vendégek, aztán három nap nagytakarítás. A mai az utolsó szabadnap, el kell intézni az ajándékok beszerzését, el kell köszönni a kedvenc hegyektől, kávézóktól, városoktól. Sok minden hiányozni fog, sok mindent magammal vinnék. Leginkább a nagy tereket, a hatalmas völgyet, az óriás hegycsúcsokkal. És a szabadságot, a könnyedséget, ahogy itt élni tudnak az emberek. A normális emberek.

Persze, sok mindent szívesen a hátam mögött hagyok, már csak hét nap.

És ahogy már korábban írtam, sok mindenből tanultam. Azt persze nem mondom, hogy hálás vagyok a sok rosszért, amit itt átéltem, de talán ez kellett ahhoz, hogy másképp lássam a világot, és hogy erősebb legyek, mint voltam.

Ha mérleget kell vonni, akkor a jó dolgok jutnak először az eszembe, persze, a szezonpénz kifizetése után még lesz néhány sztori az igazán rossz dolgokról is.

Ami azt jelenti, hogy a blogon még jópár bejegyzés lesz, sőt, az otthoni újra beilleszkedésről, kérdésekről és a következő munkakeresésről is írok majd.

Mert az álmaim még mindig messze vannak a valóságtól, még vár rám jópár kanyar, hogy egyenesbe érjek. De már tudom, hogy lesz erőm végigcsinálni.

Április

Mit jelent nekünk itt az április?

Hogy ebben a hónapban már megyünk haza!!!
Haza.

Nem is tudom elmondani, mennyire hiányzik. Nem is tudom elmondani, mennyire nem hittem el magam sem, hogy hat hónapig kibírom itt.

És kibírtam. Sőt. Lesz jópár dolog, ami innét fog hiányozni majd.
Persze, most már visszafelé számoljuk a napokat, hogy már csak 19, már csak 18 és fél, már csak 18, 17. És még szabadnapok is lesznek.
Ha Amanda elméletét nézzük, akkor már itt sem vagyunk. Ő már február közepén azt mondta, csak egy hónap van vissza, mert az a két hét a februárból már nem számít, meg az a pár nap az áprilisból sem. Szóval már csak pár nap.
Mennyi mindent meg akarunk nézni még itt! Mennyi helyet megnéznénk a nyáron, hogy milyen lehet, ha kizöldülnek a rétek, ha virágoznak a fák.
Még az is lehet, hogy visszajövünk. Az is lehet, hogy még egy szezont lehúzunk. Persze, egy másik hotelben majd.
Mert sok mindenre jó egy ilyen távollét.

Sok új dolgot megtanultam a világról, magamról és a kapcsolatokról, barátságokról vagy látszatbarátságokról. Arról, hogy mi történik az emberekkel, ha több száz kilométer választja el őket egymástól, arról, hogyan szűnnek meg kapcsolatok, és hogyan alakulnak ki új kötődések.
Megtanultam másképp értelmezni a pénzt, az értékeket, másképp kihasználni a szabadidőmet, másképp feltöltődni, megtanultam dolgozni.
Megtanultam elviselni, ha irányítanak, megtanultam sírás nélkül szembenézni a napokkal, erősebb lettem, önálóbb, tudom, hogy a végesnek hitt erőm mögött még óriási tartalékok vannak.
Tudom, hogy nem tudnak legyőzni most már. Bármit meg tudok tenni, bármit meg is fogok tenni, hogy talpon maradjak. Most már nyugodt szívvel vágok neki újra egy hasonló szezonnak, már nem fogok görcsölni azon, hogy otthon vissza tudok-e csöppenni a „karrierem” világába.
Sok mindent „elvett” talán az életemből ez a fél év, de az igazán fontos dolgok nem változtak. És közben annyi csodát láttam a világból, amire másképp nem lett volna lehetőségem, hogy most azt merem mondani, érdemes volt belevágni.
Már csak 17 nap ebben a fura álomvalóságban.