Ha az álmaink magasra szállnak, meg kell küzdenünk értük

2012. szeptember 21., péntek

Mennyi pénz kell az elinduláshoz?


Sokan kérdezitek tőlem, mennyi pénz kell az elinduláshoz, el lehet-e indulni szinte nulla forinttal a külföldi munkahelyre. Van egy rossz hírem. Nem.
Számolni kell azzal, hogy megtankolod a kocsidat, autópálya matricákat veszel, vagy megveszed a vonat/buszjegyet, amivel kijutsz az osztrák munkahelyedre. Ez nem olcsó.
Van, ahol nem kapsz egyenruhát, de lehet hogy csak cipőt, inget vagy nadrágot kell venned adott színben, színekben, ez is pénzbe kerül.
Nem tudod biztosan, milyen szállást kapsz, ott szükséged van-e valamire, azt sem tudod előre, milyen az étkezés, lehet, hogy kell ennivalóra, italra is költened. Ebben jó hír, hogy az alapélelmiszerek nagy része olcsóbb, mint Magyarországon. Fizetést csak egy hónap múlva kapsz, ha minden jól megy. Jó esetben a kaucíót majd ebből vonják le, és nem előre kell kifizetned a szállásodért.
Ha akarsz kommunikálni a családoddal, barátaiddal, akkor bizony szükséged van egy osztrák internetre, és ha nem akarsz horror telefonszámlát, akkor egy külföldi mobilszámra is.
Ez mind pénzbe kerül, és ne felejtsd el, hogy az első hetekben próbaidős leszel, amikor akár te, akár a munkáltatód azt mondhatja, köszönöm, ennyi. És akkor haza is kell jutni valahogy vagy továbbállni a következő munkahelyre.
Ha be akarsz illeszkedni a munkatársak  közé, akkor néha egy-egy kávéra vagy italra beültök esténként, ez sem ingyen van. Ha borravalós a munkád, ezt később észre sem fogod venni, ahogy azt sem, hogy a kedvenc csokidból, kekszedből is mindig van otthon, mert feleannyiba sem kerül, mint otthon. 
Ha cigizel, akkor vagy otthon spájzolsz be, és viszel magaddal, vagy kint költesz erre elég sokat.
Ha nem végeztél hasonló munkát korábban, mint amire vállalkozol, akkor a tested is jelez, minden porcikád fájni fog, erre vitaminokat, krémeket vehetsz.
Pénz nélkül nem tudtok elindulni, konkrét összeget nem tudok mondani, de számolnotok kell a kiadásokkal.
És akkor még nem néztük meg, mi minden marad otthon, aminek rezsiköltsége, havidíja akkor is van, ha nem használod. Telefon-, internet-előfizetés, bankszámlavezetési díj, biztosítások és a víz, villany, gáz alapdíjak.
Ezekhez pedig járulékosan még mindenkinél hozzájönnek a hiteltörlesztések, a gyerekek iskolai/óvodai költségei és még sorolhatnám.
Érdemes előre számolni, és nem meglepődni.

2012. szeptember 13., csütörtök

Hogyan keress munkát Ausztriában?


Nekem egy évvel ezelőtt kb. három percem volt eldönteni, hogy tényleg ki akarok-e menni szobalányként dolgozni Tirolba, vagy még tengődök egy ideig az ügynökségek és a nem fizető cégek hálójában otthon. 
Kétségkívül, a legegyszerűbb módja a biztos munkának, ha egy ismerős ajánl be, és az ő segítségével, tapasztalatával vágsz neki. 
Ebben viszont ott a rizikó, hogy se magadat, se őt ne hagyd a slamasztikában, ha mégsem válnál be.
Mert egészen más elméletben azon gondolkodni, hogy ezer eurót fogok keresni havonta, hú, de jó lesz, mint két nap alatt felszámolni a normális életet, és elindulni valami egész ismeretlen világba.
Most, hogy már kicsit belelátok ebbe, és a mostani munkámat már saját magamnak találtam, el tudom mondani, hogy tényleg nem könnyű normális helyet kifogni. És sokszor az ezer euró sem ezer euró.
Először ismét szögezzük le, hogy én csak azoknak ajánlom az ausztriai, németországi munkákat, akik legalább alap szinten kommunikálnak németül. Szóba, írásban, telefonon.
Ha nem magyar ügynökséggel vágsz neki az álláskeresésnek, akkor már a hirdetéseket is németül olvasod a neten. Van jópár álláskereső portál, a hogastjob.at, hotelcareer.at, ams.at, hotel-job.net csak a legnagyobbak. Rá kell szánnod az időd, regisztrálnod kell a különböző oldalakon, és minden nap figyelni az új hirdetéseket.
Kell szerkesztened egy német nyelvű, fényképes önéletrajzot, amiben, ha szobalány vagy házmester akarsz lenni, nem kell ecsetelned a sikeres reklámprojektjeidet vagy üzletkötéseidet, mert nem érdekel senkit. Elérhetőségek, végzettségek, nyelvtudás és a vendéglátásban, szállodaiparban szerzett tapasztalatok a fontosak. Ha nem tudsz önéletrajzot szerkeszteni, akkor tölts le egy sablont a netről, és írd be az adataidat, vagy kérjél meg egy ismerőst, hogy segítsen ebben.
Ha igazán aktívan keresel, akkor napi 20-50-100 címre is tudsz önéletrajzot és kísérőlevelet küldeni. A kísérőlevélben nem kell ecsetelned, hogy mennyire gáz a gazdasági helyzet otthon, és hogy kocsi és/vagy lakáshiteled van, ezért akarsz váltani. Mindenki ezért vág bele.
Ne keseredj el, nem fogsz mindenhonnét választ kapni, de lényegesen nagyobb arányban kapsz udvarias, köszönjük nem te kaptad az állást válaszokat, mint a magyarországi pályázatoknál.
Nem fogsz az első napon vagy az első héten egyből pozitív választ kapni, de ne add fel. Minden nap küldözgess, a nagy számok törvénye alapján egyszer csak megcsörren a telefonod. És akkor beszélned kell, németül.
Elsősorban telefonos interjúval kezdenek, itt te is kérdezel, ők is kérdeznek. Amit mindenképpen tisztázz, az a pontos munkafeltételek, feladatok, bér, szállás és ellátás. Ha szóban elmondanak valamit, akkor kérjél egy szerződést emailen, hogy minden rögzítve legyen.
Nem kell mindenhova kimenni egy napos próbamunkára, valahol az első két hétben döntik el, hogy véglegesítik-e a munkaszerződést, vagy sem.
Ha már aktívan keresel, tudnod kell, mikor kezdenél, ez az egyik legfontosabb kérdés. Nem biztos, hogy hetekig várnak rád, bár most még a téli szezon előtt járunk, de van ahol egy-két napon vagy héten belül kell kezdened.
A következő bejegyzésekben a be nem váltott ígéretekről, az állásközvetítő cégekről és a korrekt munkahelyekről (akik tényleg bejelentenek, akik tényleg kifizetnek, és akik nem lepra szállást adnak) írok majd.
Addig is jó keresgélést mindenkinek.

2012. augusztus 21., kedd

Golden Blog

Neveztem a tiroli álmokat a Golden Blog versenyen.
Kérlek, ha tetszettek a bejegyzések, akkor szavazz rám ezen a linken.
A helyi.érték kategóriában indultam, Álom munka néven.
Ha hasznosnak találtad az eddigi írásokat, akkor légyszi, lépj be a golden blog oldalra a facebook azonosítóddal, és szavazz rám!
Ha van időd, oszd meg ezt a bejegyzést, én pedig cserébe írok még sokat.
Sylten, Tirolban, a világon mindenhol.

2012. augusztus 14., kedd

Újabb álmok


A tiroli álmok egy időre Syltre költözik.

Elsőre bocsánatot kérek, amiért az itthoni újra beilleszkedésről nem írtam, nem írok, elég csak annyi, hogy aki volt már távol az otthonától, tudja, barátságok elkopnak, újak alakulnak egy-egy szezonra, aztán mész tovább, amerre az utad visz. 
Igazán kevés ember az, aki melletted marad, akit engedsz maradni, aki talán megért, és akit te is megértesz.

Arról, hogy itthon minden drágább, mint Ausztriában, szintén nem érdemes bejegyzést írni, erről szólnak a napi hírek, ezért költjük el külföldön a külföldön megkeresett Eurónkat. És ezért szűntetjük meg a magyar bankszámlánkat, telefon és internet előfizetésünket.
Arról sem írtam, hogy a Balaton a tanúhegyekkel most is lenyűgöz, de az emberek, akik itt maradnak dolgozni, rabszolgaként, szinte éhbérért szolgálják a még mindig kiskirályként élő helyi vállalkozókat. Aki tud, továbbáll.
Menni kell az álmokért, pályázni az új helyekre, és remélni, hogy nem egy újabb hárpia lesz a főnökünk. Erre garancia nincs, de én megpróbálom máshol folytatni, és nem ugyanabban a hotelben.
Irány Sylt, egy észak-német sziget, ami ugyan jóval messzebb van Tirolnál, de egy újabb kaland, újabb világszép hely vár rám.
Megnézem, milyen a Zimmermadchenek élete a németeknél.
Erről a Szilva Sylten blogomon olvashattok majd.


2012. április 19., csütörtök

Mikor jössz már? Mikor jössz már?

A napokban egyre több mikor jössz már üzenetet kaptam. És végre a válaszom, ITTHON VAGYOK!
Fél év után először aludtam a saját ágyamban, először öleltem meg a családomat, a nyulamat, és láttam a Balatont. Érzem a kertben a gyümölcsfák illatát, nem ellenőrzik a szekrényrendet, és reggel nem kell se recepciót takarítani, se vasalni. Még nem is hiszem el.
Még nem is nagyon tudok mesélni, csak habzsolom a hétköznapi csodákat.
Hosszú út volt. Még az utolsó nap is túlóráznunk kellett, még elvileg a szobaátvételt is meg kellett volna várnom, de már se a szezonpénz, se semmi nem érdekel, el kellett indulni, lejárt a szerződésem, lejárt mindenféle hatalmuk felettem, nem tarthattak vissza.
Még szakadt a hó a Gerlos környéki hegyeken hazafelé, még egyszer megmutatta magát a tél, de itthon végre tavasz van. Még szerencse, hogy két kocsival jöttünk, és tartottuk egymásban az erőt, húztuk egymást előre, és minden pihenőhelyen ugráltunk örömünkben, hogy már közeledünk.
Az energiaitalok, kávék és zenék mellett a folyamatos telefonhívások is toltak előre, mert akárhány éves az ember, a családja ébren várja az éjszaka közepén, hogy hazaérjen.
Nekem még plakátot is készítettek, amit az ajtómra ragasztottak. Nem tudtam sírni sem örömömben, annyira jó érzés. És elmondhatatlan, amikor hajnalban az apukám pizsamában vár az ajtóban, anyukám süteménnyel a szobámban.
Egy pillanat alatt törölte az agyam az elmúlt fél év rossz emlékeit, és töltődtem fel egészen más energiával. Még nehéz elképzelni, hogy mi lesz ezután, hogyan rázódok vissza a valóságba, és merre indulok tovább.
Ma pakoltam, szortíroztam, és elkezdem kipihenni magam. Hosszú szabadság lesz, megérdemlem, megérdemeljük, és ha összejövünk itthon Stockbúfelejtő bulira, már csak sírva röhögünk az elmúlt fél éven.

2012. április 16., hétfő

Éjszakai műszak

Amikor már azt hittem, minden lehetséges módját átéltem az itteni munkának, akkor jött az alvásmegvonás. Az, hogy éjjel kettőre kellett jönni dolgozni, elég megrázó élmény volt.
Ha 1.20-kor csörög az ébresztő órád, kinézel az ablakon, és köd van, meg szemerkélő eső, tök sötét, az kicsit sem vicces.
Még akkor sem, ha a domb közepén vár rád a sorstársad, akivel lehúzod az éjszakai műszakot.
Kettőkor vasalásra előszárított nedves asztalterítőket és párnahuzatokat előhajtogatni elég monoton, ettől a munkától délután is bekómázok, annyira unalmas. És még beszélgetni sem volt túl sok erőnk. Fél négykor beültünk az öltözőbe, Móni hozott szendvicseket, én joghurtot, és reggeliztünk. Aztán öt órától vasalás, ezerrel, ketten pakolták a gépbe a terítőket, én Z. a hangyával hajtogattam. Vicces volt, és büdös.
Mire a többiek hétre megérkeztek, más az első hivatalos szünetünket is megkaptuk, sőt, abban a megtiszteltetésben is részünk lehetett, hogy felmehettünk az egyik üres szobába kávézni. Teljesült az álmom, kávézhattam a szobateraszon, üldögélhettem a kanapén, igaz, a csészéket és a kávéfőzőt nekünk kellett elmosni magunk után. És ebben a szobában mi ittuk az utolsó kávét, mert az átépítésnél le fogják bontani.
Kísérteties volt egy teljesen üres szállodában végigtolni a törölközős kiskocsikat, 100 üres szoba, félig kipakolt recepció és étterem, és persze csurig megtöltött kamrák. Az öregasszonyok bespájzolták a törölközőket és a köntösöket a nyári szezonra maguknak. Hát, neki ez a szezonvég ugyanakkora sokk, mint nekünk felszabadulás. Nekik ez az életük, semmi másról nem tudnak beszélni, csak a munkáról, semmi mást nem csinálnak, mint dolgoznak.
Az éjszakai hajtogatás és vasalás után mehettünk szobákat nagytakarítani. Már két napja ez a program, de még nem kaptunk egyöntetű, egyértelmű utasítást, hogy mit is kell csinálni. Az öregek szóbeszéde alapján kezdtük el, jobb híján, aztán meglátjuk, jó lesz-e.
Fogkefével súrolunk ablakperemet, különféle vegyszerekkel kísérletezünk a fürdőszobai fugák fehérítésére-ezt is mi találjuk ki, hogy mit is locsoljunk rá, az utasítás csak annyi volt, hogy ne legyen szürke. Lassan elgázosítjuk magunkat, meg gumikesztyű alatt is szétmarja a kezünket, de alakulnak a fürdők. Az ajtókeretekre kitalált tisztítószert tegnap nem mostam le, ma kezdhettem előről a sikálást, mert fehér lett és ragacsos.
Holnap reggel mindenki négykor kezd. Vicces lesz.
Majd rohangálunk egyik szobából a másikba, mert félóránként kiderül valami egész új dolog, amit meg kell csinálni, de addig senki nem mondta. Mert meg van szervezve minden. Ahogy eddig is volt. Még kétszer megyünk.

2012. április 14., szombat

Pakolás

Még négy munkanap. Igazán izgalmas időszak, hiszen az utolsó vendégek már holnap hazamennek.
És kezdődik a nagypucc. Hurrá. Nem igazán tudjuk, mi vár ránk, de a heti beosztást látva nem sok jó. Vasárnap reggel héttől kb. háromig leszek, aztán éjjel kettőre mehetek vissza egy tíz órás etapra.
Kedden mindenki hajnali négykor kezd. Mert közben bontják a szálloda egy részét, robbantják az alatta levő dombot, hogy a nyári szezonra elkészüljön az újabb csoda. Na, ez már nem az én placcom lesz. Szóval az építkezés miatt néha nem lesz áram, meg a mosodát is lebontják, és addigra nekünk el kell készülni. Ki kell takarítani minden szobát, folyosót, kamrát, lépcsőházat, még a szellőzőrácsokat is fényesre kell polírozni. Aztán nyáron, a szezon elején ezt újból megcsinálja valaki.
Közben a saját szobánkat is rendbe kell vágni, és össze kell pakolni a cuccainkat, hogy hazamehessünk.
Így most kimaradnak az esti futások, meg szaunázás, legalább kezdünk visszarázódni a valóságba. És arra se lesz időnk, hogy azon agyaljunk, mi is vár ránk otthon, és merre tovább.
Egy biztos. Már csak négy napig leszek Zimmermadchen Tirolban.

2012. április 11., szerda

Mához egy hétre már nem leszek itt...

Mához egy hétre már nem leszek itt…Igaz, nem gyorsvonat visz el innét, hanem kocsival megyek haza, ha minden terv szerint alakul, akkor munka után, este hatkor indulás, talán még átöltözök embernek, és nem a koszos fehér cuccban vezetek.

De már visszaszámolás van.

Még négy napig vannak vendégek, aztán három nap nagytakarítás. A mai az utolsó szabadnap, el kell intézni az ajándékok beszerzését, el kell köszönni a kedvenc hegyektől, kávézóktól, városoktól. Sok minden hiányozni fog, sok mindent magammal vinnék. Leginkább a nagy tereket, a hatalmas völgyet, az óriás hegycsúcsokkal. És a szabadságot, a könnyedséget, ahogy itt élni tudnak az emberek. A normális emberek.

Persze, sok mindent szívesen a hátam mögött hagyok, már csak hét nap.

És ahogy már korábban írtam, sok mindenből tanultam. Azt persze nem mondom, hogy hálás vagyok a sok rosszért, amit itt átéltem, de talán ez kellett ahhoz, hogy másképp lássam a világot, és hogy erősebb legyek, mint voltam.

Ha mérleget kell vonni, akkor a jó dolgok jutnak először az eszembe, persze, a szezonpénz kifizetése után még lesz néhány sztori az igazán rossz dolgokról is.

Ami azt jelenti, hogy a blogon még jópár bejegyzés lesz, sőt, az otthoni újra beilleszkedésről, kérdésekről és a következő munkakeresésről is írok majd.

Mert az álmaim még mindig messze vannak a valóságtól, még vár rám jópár kanyar, hogy egyenesbe érjek. De már tudom, hogy lesz erőm végigcsinálni.

2012. április 1., vasárnap

Április

Mit jelent nekünk itt az április?
Hogy ebben a hónapban már megyünk haza!!!
Haza.
Nem is tudom elmondani, mennyire hiányzik. Nem is tudom elmondani, mennyire nem hittem el magam sem, hogy hat hónapig kibírom itt.
És kibírtam. Sőt. Lesz jópár dolog, ami innét fog hiányozni majd.
Persze, most már visszafelé számoljuk a napokat, hogy már csak 19, már csak 18 és fél, már csak 18, 17. És még szabadnapok is lesznek.
Ha Amanda elméletét nézzük, akkor már itt sem vagyunk. Ő már február közepén azt mondta, csak egy hónap van vissza, mert az a két hét a februárból már nem számít, meg az a pár nap az áprilisból sem. Szóval már csak pár nap.
Mennyi mindent meg akarunk nézni még itt! Mennyi helyet megnéznénk a nyáron, hogy milyen lehet, ha kizöldülnek a rétek, ha virágoznak a fák.
Még az is lehet, hogy visszajövünk. Az is lehet, hogy még egy szezont lehúzunk. Persze, egy másik hotelben majd.
Mert sok mindenre jó egy ilyen távollét.
Sok új dolgot megtanultam a világról, magamról és a kapcsolatokról, barátságokról vagy látszatbarátságokról. Arról, hogy mi történik az emberekkel, ha több száz kilométer választja el őket egymástól, arról, hogyan szűnnek meg kapcsolatok, és hogyan alakulnak ki új kötődések.
Megtanultam másképp értelmezni a pénzt, az értékeket, másképp kihasználni a szabadidőmet, másképp feltöltődni, megtanultam dolgozni.
Megtanultam elviselni, ha irányítanak, megtanultam sírás nélkül szembenézni a napokkal, erősebb lettem, önálóbb, tudom, hogy a végesnek hitt erőm mögött még óriási tartalékok vannak.
Tudom, hogy nem tudnak legyőzni most már. Bármit meg tudok tenni, bármit meg is fogok tenni, hogy talpon maradjak. Most már nyugodt szívvel vágok neki újra egy hasonló szezonnak, már nem fogok görcsölni azon, hogy otthon vissza tudok-e csöppenni a „karrierem” világába.
Sok mindent „elvett” talán az életemből ez a fél év, de az igazán fontos dolgok nem változtak. És közben annyi csodát láttam a világból, amire másképp nem lett volna lehetőségem, hogy most azt merem mondani, érdemes volt belevágni.
Már csak 17 nap ebben a fura álomvalóságban.

2012. március 31., szombat

Na, bitte...

Örök kérdés, hogy mennyire beszéljen németül, aki Tirolban akar dolgozni.

Erre én most már csak azt tudom mondani, mennyire akar elveszni a világban az, aki nyelvtudás nélkül jön ki, és csak néz bambán, mert nem tudja, miről beszélnek körülötte, mit is mondanak neki.

Nálunk két extra eset van, akik ugyan évek óta élnek és dolgoznak kint, de se beszélni, se érteni nem értik a nyelvet. Az egyik egy portugál, ő írta a képen található cetlit, ami azt jelenti, hogy a minibárban van az After Eight csoki. Mini vagy niny, neki teljesen mindegy, hallás után ragad rá valami.

Szerintem egy max. 100 szavas szókinccsel elevickél itt, csak hülyén nevetgél, ha nem érti, amit mondunk, és akkor is, ha én nem értem, mit akar. A fürdőszobai kis gumikacsa nemes egyszerűséggel háp-háp. Csak én kb. 10x mondtam már neki, hogy az Ente, de nem tudja megtanulni.

A dominikai takarító csaj még nála is ostobább, az elején kicsit sem értettem, mit mond. A vecseráj, ami Wascherei, és mosodát jelent, már közszó lett általa, az Ibuk az Innsbruck, a fustuken meg a Früchstück (reggeli).

Persze, én sem beszélek még tökéletesen, nekem is vannak szavak, amire visszakérdezek, hogy ez mit is jelent, van, hogy én is körülírok valamit, a ragozásom sem mindig pontos. Az első napokban még csak fura káosznak tűnt, amikor mellettem németül beszéltek, ma már ugyanúgy kiszűröm a zajból a mondatok értelmét. Nem fura egyáltalán hogy váltogatni kell a magyart és a németet, attól függően kivel és hol beszélek.

Ha bekapcsolom a tévét, akkor németül szólal meg, ha a kocsiban rádiót hallgatok, akkor az is németül mondja a híreket, időjárást, útinfót. Ha boltba vagy bankba megyek, németül kérek, németül szólnak hozzám.

Mi lenne velem, ha semmit sem értenék vagy csak nagyon keveset? Hogyan tudnám levenni a pénzt a számlámról? Hogyan tudnék kenyeret kérni a pékségben, vagy sütit a kávézóban?

A válaszom tehát a tényleg ennyire kell a német minden munkához kérdésre továbbra is az, hogy tényleg. Csak a saját érdekünkben. Kell.

Tudni kell azon a nyelven kommunikálni, ahol élünk. Nem vihetünk magunkkal tolmácsot.

És nem járathatjuk le magunkat. Mert lehet, hogy időnként rabszolgamunkát végzünk, de értelmileg azért messze kimagasodunk a tömegből. És ez megnyugtató érzés.

2012. március 26., hétfő

Dolce vita

Aki nem a hegyek között, a télben él már egy fél éve, el sem tudja képzelni, milyen érzés volt nekünk ma virágzó fákat, tulipános parkokat, szőlővel beültetett hegyoldalakat látni.
Hónapok óta lakunk a tiroli hegyekben, ahol a fehér-kék-zöld minden árnyalatát, szépségét láttuk, de az igazi tavaszi színpompa ide még nem ért fel. Sehol egy virág, épp csak előbukkantak a zöld legelők a hó alól, még a tavak sem olvadtak fel. Ragyogó, vakító a tavasz idefent is, de épp itt volt az ideje egy olaszországi kiruccanásnak.
Kocsival két óra alatt Bolzanoba értünk, az autópályán már virágzó aranyeső szegély, az út mentén fehér cseresznyevirágok, és a hegyek oldalán nem legelők, hanem szőlőültetvények vannak.
A városba beérve pedig tulipánok, tulipánfák, a parkban pálmafák, és ezerszínű kisvirágok.
Ugráltunk örömünkben, mint a kisgyerekek. Illatos, virágzó orgonabokrok-igazi orgonaillattal, beleszédültem, tényleg.
És igazi olasz életérzés.
Elegáns férfiak, nők korzóznak vagy sziesztáznak, a piazzákon aperol spritztet, espressot vagy chardonnay-t iszogatnak, ahogy mi is tettük. Én a borban fürödtem is, igazi frissítő élmény volt, köszi, Kata.
A teraszon napoztunk, bóvli napszemüveget vettünk a fekete árustól, hallgattuk az utcazenész harmonika produkcióját, és bámultuk a képeslapba illő hátteret.
Bolzano meseszép. Körülötte hegyek, a sikátorokban a világ legnagyobb ruha és ékszermárkái sorakoznak az árkádok alatt, kis utcában nyüzsgő piac, igazi illatos eperrel, cukkinivirággal, articsókával, apró, helyi üzletek, kicsi, kockás abroszos bárok, és mindenki mosolyog.
Persze, tavasz van, miért is ne örülnének.
Mi is mosolyogtunk, sőt, néha sírva röhögtünk. Elvarázsolt a hely.
Szinte fel sem fogható. Hogy csak gondoltunk egyet, és kiruccantunk igazi olasz kávét inni.
Ilyenkor jó Zimmermadchennek lenni.


2012. március 18., vasárnap

Meetingek

Az előző életemet a meetingek határozták meg. Minden hétre jutott valami: üzletági, vezetőségi, marketinges, csapatépítő, projektindító vagy záró, netán ISO-s vagy környezetvédelmi. Ha pedig nem meetingeltünk, akkor rendezvényen voltunk, vagy azt tartottunk.
Volt, hogy hónapokig még csak egy hosszú hétvégére sem volt esélyem, mert vagy pénteken vagy hétfőn, vagy mindkét napon összeültünk. Feladatokat osztottunk szét, beszámoltunk, számonkértek, határidőket toltunk el, néha hasznosnak éreztük, néha elbóbiskoltunk, de összességében irányt adtak a közös munkának, összekovácsolták a csapatot.
Itt három meeting volt a fél év alatt, csapatépítés véletlenül sem, összekovácsolás és közös munkaszervezés sem. Értelme sem sok.
Az első alkalommal, amikor még csak pár napja voltam itt, minden Zimmermadchen elmondhatta, mit kellene megváltoztatni ahhoz, hogy zökkenőmentes szezon legyen.
Nem lett az, sem a vezetőink, sem a munkatársaink nem változtak semmit.
Van, aki akkor sem ad ágyneműt a kamrájából, ha neki még 20 garnitúra van, neked meg egy sem, van, aki akkor is lelopja a kocsidról az utolsó szaunatörölközőt, ha tudja, te egyedül vagy az emeleten 5 elutazással, és van, aki ahelyett, hogy szólna, simán odébblök a wagenjével (ez egy kicsi kerekes kocsi, kosár, amiben a törölközőket, ágyneműket toljuk az emeletekre) a mosodában.
A második meetingünk a mosodában volt, a vasalógép szélén és a hajtogatós asztalokon ültünk két hete, amikor megkérdezték, ki akar visszajönni nyárra. Csak ketten mondtunk nemet.
És nem értették miért. És nem értették, miért nem hiszem el a színjátékot, a nevetgélős, láblógatós trécselésnek álcázott agymosást. Amikor előtte fél órával még slampig és lassú voltam. Akkor minek is akarják egyáltalán, hogy visszajöjjek?
Ma meg egy pezsgőzős, szintén kedélyesnek tűnő kicsit megköszönjük a munkátokat meeting volt egy rendezvényteremben a fiatal tulajdonossal. Kaptunk tapsot, hogy mennyire sokat köszönhet a szobalányoknak a szálloda, hogy mi is hozzájárultunk a perfekt munkánkkal az ötödik csillaghoz. És hogy a hibákat azért mutatják meg folyamatosan, hogy abból tanuljunk.
Tanulok, folyamatosan, sokat.
Kaptunk szállodalogós csomagban szállodalogós borokat, tökéletes prezentációs ajándék,tökéletesen leveszi a lábáról a valódi szobalányokat, akik nem látnak a dolgok mögé, akik nem tudják, hogy ez a csomag nagy tételben filléres ajándék csak, akik azt sem értik, hogy valaki nem akar egész életében takarítani. Hogyan is érthetnék?
Ancsával csak dünnyögtünk magunkban, hogy ezt most nem hiszem el, hogy ez most tényleg komoly, hogy mi itt ülünk, ebben a körben? Hogy tényleg ez a "csapatunk"?
És bár most nem vágyok vissza abba nyomulós, stresszelős karrierépítő valóságba, ahol én tarthattam meetinget, előadásokat, ez itt csak átmenet.
Még egy hónapig.

2012. március 14., szerda

Amikor átélem a csodát

Miért érdemes itt lenni? Kérdezik tőlem sokan.

Nyilván elsőre a pénz ugrik be, hiszen ezért jöttünk, ezért vagyunk itt. Hogy szobalánykodással több fizetést kapjak a hónap végén, mint otthon marketing vezetőként. Vagy újságíróként. Ezen már nem is mérgelődök. Teszem a dolgom, elfáradok, néha végtelenül elkeseredek, aztán jönnek olyan napok, amikor a rutin visz már előre. Néha meg olyan napok, amikor már elképzelni sem tudom, milyen lesz a valóságos életem, ha hazamegyek.

Hiszen most ez a valóság, hiszen most is a saját életemet élem, és a munka mellett annyi csodában van részünk, hogy ez kárpótol a mindennapi sérelmekért.

Amikor kétezer méteren ragyog a nap, vakít a hó és a kék ég, kezemben egy csésze forralt bor, és szundikálok egy napozóágyon, akkor nem számít, hogy előző nap hány fürdőszobát kellett fényesre suvickolni.

A csipkés hegygerinc, amit annak idején földrajzórán igazán elképzelni sem tudtunk, valóság, leírhatatlanul végtelen a tér, elképzelhetetlenül szabadnak és boldognak érzem magam, amikor a hóban hasalok.

Kiürül az agyam, nem számít semmi, csak hallgatom a csendet, szívom be a friss levegőt, és hagyom, hogy felmelegítsen a nap.

Kit érdekel ilyenkor a kocsihitel, kit érdekel ilyenkor, mennyibe kerül a bor, amit iszunk, kit érdekel, hogy agybajos a főnökünk?

Annyira kicsi elemei vagyunk a természetnek, annyira eltörpülnek a problémák, amikor a hegyekben vagyunk, hogy csak a csoda részét látjuk ilyenkor a világnak. Azt a csodát, amit azért láthatok, mert most épp szobalány vagyok Tirolban.

Mert Tirol igazi mese. Boszorkányokkal, Hamupipőkékkel, és néha felbukkan egy-egy fehér lovas hercegnek való is.

2012. március 10., szombat

Gut Aussehen

Azt, hogy melyik nap milyen pólóban kell dolgozni, a szezon elején leszabályozták, nagyjából mindenki megkapta a fehér-fekete-lila-narancssárga pólóit, de fehér nadrágot és fehér cipőt vagy papucsot nekünk kellett venni.

Már azt is megszoktuk, hogy ha gyűrött a pólónk vagy a nadrágunk akkor ab sofort le kell venni és ki kell vasalni, ha koszos a nadrág vagy a cipő, akkor hazaküldenek átöltözni.

A legrosszabb, ha a sok térdeléstől kiszakadt nadrágunk helyett nem tudunk újat venni, mert nincs szabadnapunk. Ez a szezon elején volt probléma, mert a tél közepén még Innsbruckban sem lehetett fehér színű nadrágot venni. Ilyenkor házilag próbáltuk megvarrogatni, ami ugye max. egy napig volt szép, aztán másnap reggel újra.

A sok mosástól lassan már minden gatya kezd szürkés színt kapni, de erre a pár hétre csak jók leszünk így is.

A papucsok, cipők sem bírtak ki egy szezont, abból is szinte mindenki a második, harmadik garnitúrát szaggatja, szó szerint. Amennyit megyünk egy nap-kb 10-12 km-és amennyit a zuhanytálcákban állunk, nem is csoda, ha lejön a talpuk, szétfoszlik a varrásuk.

Minden reggel frissen mosott hajjal és szép, közepesen erős sminkkel kell menni dolgozni, ezt talán írtam már, hogy a legelején meg kellett tanulnom úgy takarót huzatolni, hogy ne kenjem rá a szempillaspirálomat.

Ahhoz tehát, hogy egy egyszerű szobalányként elkezdhessünk dolgozni, be kellett ruházni fehér cipőkre, nadrágokra, zoknikra, bugyikra, elképesztő módon fogy a szempillaspirál és a szemfesték, és ahogy fogy az idő, egyre több hülyeséget is kérnek még tőlünk.

A legújabb hepp, hogy mindenkinek össze kell kötni a haját copfba. Nekem is. De épp hogy megnőtt akkorára, hogy ez kivitelezhető legyen, hiába rakom tele csatokkal, fél óra ágyazás után szétcsúszik. Azt mondták, akkor vágassam le. Most hajpánttal próbálkozok, eddig békén hagytak, de ha most wegen meine Haare hazaküldenek, már nem fogok kétségbe esni.

A másik agyszüleményük, hogy a lepedők a műkörmöktől szakadtak ki, és mindenkinek le kell reszeltetni a körmét, akinek az van. Most ne az 5 centis, hegyes tűzpiros körmökre gondoljatok, a lányoknak tök átlagos hosszúságú, diszkrét körmeik vannak, max. néhány motívum vagy kövecske van beleépítve. Se nem hivalkodó, se nem hegyes, a lepedők pedig azért szakadnak, mert lassan szétmállanak a sok mosástól.

De erre a hétre most ezt találták ki. Rövid köröm, copfos haj. Hogy a vendégek elégedettebbek legyenek velünk.


A kép az edesviz.hu oldalról van.

2012. március 1., csütörtök

Los, Gerlos!

A 12 napos hosszú műszak után már alig vártam azt a két szabadnapot, ami úgy elrepült, mintha nem is lett volna.
Ez persze így nem igaz, hiszen mindkét napon kirándultunk, volt shopping túra és igazi túra is.
Mivel a szezonra kihozott fehér papucsom hamarabb feladta a harcot, mint én, el kellett menni valami fehér cipőszerűséget venni, amiben dolgozni lehet. Így történt, hogy sikerült még egy tavaszi magassarkúra és néhány egyéb kiegészítőre is szert tenni. Hiszen már csak 7 hétig dolgozunk, aztán emberek leszünk egy darabig.
A kedvenc kávézónkban kiderült, hogy az elmúlt két hetet rajtam kívül többen is szabadnap nélkül húzzák/húzták le a környéken, ez a farsangi szezon nem tett jót velünk.
Ami viszont jót tett, az a gerlosi kirándulás. Végre egész nap a friss levegőn sétáltunk. Bár nem volt ragyogó kék az ég, sőt, néha a hó is szállingózott, ez a gyalogtúra bekekrül a TOP10-be. Főleg a Lackenalmi ebéd miatt.
Schönachtal meseszép, most a hatalmas hó miatt helyenként még félelmetes is volt, főleg, mert egyszer egy tompa robajlást is hallottunk a távolból. És mivel előző este az ismerősök jól bepánikoltattak a lehetséges lavinaveszély miatt, elképzeltük, ahogy Gerlos hó alá kerül, mi pedig a völgyben rekedünk. Még az volt a szerencse, hogy egy fogadó van a túraútvonalon, ahol akár hetekig is eléldegélnék. Nincs túl nagy választékuk, kifejezetten a helyi ízekre koncentrálnak, teljesen hagyományos házikonyhát vezetnek, de akkora adag császármorzsát adnak almamszósszal, hogy azt nem lehet megenni. És finom a pálinkájuk, amit jószívvel kínálnak még indulás előtt. Ezt persze már nem kell kifizetni.
Ancsa mutatta meg ezt a helyet, ő az előző szezonban Gerlosban dolgozott, és ide járt feltöltődni.
Hallgatni a csendet-ez most csak pillanatokra sikerült, mert folyamatosan csacsogtunk, és nevetgéltünk. De szívtuk magunkba a friss hegyi levegőt, ropogott alattunk a hó, és szédítő hegycsúcsok, és havas lejtők adtak erőt a következő héthez.
Na, meg a finom Speckknödlsuppe, Bratwurst, és császármorzsa.
Aki kíváncsi a Gerlosi Milchbarra, ahol joghurtkoktélt ittunk, az kattintson ide.

2012. február 26., vasárnap

Ohne Ruhetag

Remélem, túl vagyok a szezon leghosszabb hetén, ami most konkrétan 12 napig tartott, pihenőnap nélkül.

Tanulságos volt, sok szempontból.

Egyrészt, túléltem, pedig nem gondoltam volna, főleg aznap reggel, amikor még félálomban szenderegtem az ágyban, és felvettem azt a hülye telefont. Amin a főnök hívott, hogy mégsem lehetek szabad, be kell menni dolgozni, sofort, mert valaki lebetegedett.

Sírtam. Nem kicsit, nagyon. Testileg, de leginkább lelkileg viselt meg, hogy semmi feltöltődés, végre, sütött a nap, embernek akartam öltözni, ehelyett be kell mennem dolgozni. Sofort.

Semmi lustálkodás, semmi délutáni kávézgatás, hanem munka. Amúgy is másfél hete dolgoztam már, minden este túlórával, amit nem írhatunk be a jelenléti ívbe, amúgy is egy napot kaptam volna a heti kettő helyett, és akkor ezt is elvették tőlem.

Dühös voltam az egész világra, Tündire, aki beteg lett, a főnökre, aki behívott, és apura, aki azt mondta, hogy meg tudom csinálni, be kell mennem, most már nem adhatom fel.

Miért én, miért nekem? A hülye farsangozó vendégeket meg főleg utáltam.

És még az sem vette fel a telefont, akinek a hangjára ébredni szerettem volna.

Nem volt persze tiszta fehér pólóm sem, abban sem voltam biztos, hogy a fehér nadrág alatt nem a piros alvós bugyim van, miközben baktattam fel a hegyre.

Végtelenül magányosnak éreztem magam, végtelenül távol voltam mindentől, amit szeretek, és hiába ragyogott a nap, hiába volt vakítóan kék az ég, én utáltam minden pillanatot.

Igen, van, amikor nagyon gyenge vagyok, igen, van, amikor úgy érzem, nem éri meg itt lenni.

Az első bleibés szobát még szipogva csináltam meg, de aztán Meli segített átlendülni a holtponton, szeretem ezt az erős kicsi lányt, aki mindig nevet, viccelődik, bármennyire nehéz is itt. Azon már délután én is csak röhögtem, hogy a Mitarbeiter Hausba is nekünk kellett takarítani, és szokás szerint túlóráztam is. A szabad napomon. Túlóráztam…

A következő két napon 10-re kellett csak mennem, ennyi pihenés jutott a hétre.

Azért pedig végtelenül szégyelltem magam, hogy aput hívtam, és hogy dühös voltam rá. Hiszen neki még nehezebb lehet a távolból erőt önteni belém, messziről támogatni, és bíztatni. És persze igaza van, kibírtam, kibírom, sokkal erősebb tudok lenni annál, mint aminek hiszem magam.

Holnap viszont nem veszem fel a telefont. Mert végre szabad leszek. És végre kiélvezhetem a hegyeket, az erdőt, a kávézókat, a hüttéket, és még shoppingolni is megyek.

Mert van munkám, mert van jó fizetésem, és mert megérdemlem. És megtehetem.

Tudom, sokan cserélnének velem. Néha én is veletek. De már olvad a hó.

2012. február 19., vasárnap

Végre, vasárnap este

Talán írtam már, hogy a mi munkánkban a vasárnapok a leghúzósabbak, ilyenkor van a legtöbb elutazás, érkezés, ahogy itt mondják ab-an.

A legszebb az egészben, hogy korai érkezés is lehetséges, vagyis 9-kor már a recepción toporog a vendég, miközben az előző lakó még épp hogy csak felkelt. Ilyenkor viszonylag gyakran rácsörögnek telefonon az emberre, hogy megnézted már, kiköltözött a 102? Mert itt az új vendég.

És igen, megnéztem, még össze se pakoltak. Aztán persze egyszerre lép le mindenki, és olyankor indul a hajrá. Jó esetben 10 perc ebédszünettel, valamikor két óra körül.

És nem elég, hogy a szobák 80% elutazó, a maradósokat is ugyanolyan rendbe kell tenni, mint máskor.

Az érkező szobákat meg ugye szintidő alatt, de perfektre kell hozni. Mivel a közvetlen vezetőinket nem az észszerű munkaerő csoportosítás vezérli, hanem az öncélú szivatás, ilyenkor vasárnap még jobban kiélhetik magukat rajtunk.

Nézzünk néhány apróságot, amikor kékülő fejjel üvöltenek a szobában velünk. A vendégek persze a folyosón hallják, hogy ölnek bennünket. Magyarul írom, de németül hallgatjuk.

Szóval, az elmúlt vasárnapok legjobb visszahívós esetei:

A gardrób szekrénybe kell tenni egy szennyes zsákot, egy cipő kanalat, és egy cipőtisztító szivacsot. Mivel minden emelet más, sokféleképpen vannak a polcok, fiókok, eddig nagyjából a széf melletti polcra tettem ezeket. Múltkor viszont a széf alá, na, ebből egy 5 perces üvöltés kerekedett. Hogy miért itt van? Ennek nem itt van a helye! Ez brutál! És én csak néztem, nem szóltam, és arra gondoltam, elszállt a gyógyszere. Viszont, hogy nem reagáltam, még jobban feldühítette magát, és csak rikácsolt, hogy nem hallod? Hozzád beszélek! Vagy nem érted? És én még most sem értem. Na, nem a németet, hanem a problémát, amit a cipős kanállal okoztam.

Volt olyan szoba, ahova vissza kellett mennem létráról plafont mosni, mert ott fekete foltok voltak. Szerintem vagy 10 éve. Persze lemostam. Vagy a sötétítő függönyön talált valami apró foltot, amit a spéci lakosával kellett eltüntetni.

De volt már kiabálás katicabogár miatt is, ami az ablakpárkányon sétálgatott, meg fotel miatt, ami rossz szöget zárt az asztallal. Néha az ágyazás sem tetszik neki, bárhogy is húzom feszesre a lepedőt, neki az gyűrött marad.

Persze, van, amikor jogosan kiabál bennünket vissza egy szobába, maradt már chipsz vagy kólásüveg az ágy alatt, volt, hogy a fürdőszobai szemetest nem ürítettük ki, de olyan is, hogy elfelejtettem papucsot berakni a wellness kosárba, vagy nem ürítettük ki a kávékapszulákat, vagy a ceruzafaragót.

Ezek persze apróságok, tényleg, és nem is értem, miért idegesít fel, amikor ezek a legnagyobb problémák. Este persze már nevetünk, magunkon, a szitun, és persze a Fraun, de a vasárnap délutánok nagyon rosszul telnek.

Viszont már csak 8 ilyen lesz. Kibírjuk.

2012. február 16., csütörtök

Marilyn Mórról eljött a finkenbergi dívákhoz

Otthonról csomagot kapni jó. Ha pedig ezt a csomagot egy jóbarát hozza, akkor még jobb.

Ilyenkor van terülj-terülj asztalkám, és bulizgatás.

Egész más íze van annak a tarhonyának és pörköltnek, amit otthon főznek, szeretettel, és utazik 7 órát, vagy annak a püspökkenyérnek, amiben a sok gyümölcsön kívül a gondoskodást is belesütötték.

Amikor az anyukák napokig készülődnek otthon, hogy összekészítsék, megfőzzék, megsüssék nekünk a kedvenceket, hogy mi aztán napokig azon éljünk itt, akkor tudjuk, hogy mit sem számítanak a kilométerek.

Sokszor mondjuk azt, hogy itt nekünk mindenünk megvan, hogy itt is meg tudunk venni mindent a boltban, ami igaz is, sőt, soha nem ettünk ennyiféle joghurtot, sajtot, nem ittunk ilyen finom tejet, azért néhány alapdolog hiányzik az itteni polcokról.

Aki élt külföldön, tudja, mekkora kincs a túró rudi, a sport szelet, a piros arany, a lecsó, a Duna kavics, nem beszélve az otthon töltött kolbászról, vagy savanyúságról, lekvárról, szörpről.

Vasárnap este a bőség zavarában pogácsával ettük a rakott makarónit, linzert haraptunk a savanyúság mellé, és ittuk hozzá a jóféle otthoni pálinkát. A Balaton szeleteket már eldugta előlünk Tomi, hogy szűkösebb időkre is maradjon valami.

Nekem még a finom otthoni borok is hiányoztak, és most lett miklóscsabi királyleánykám, Marilyn Mórról.

Egy móri díva a finkenbergi díváknak. Tökéletes.

Köszönjük a gondoskodó szeretetet.

2012. február 15., szerda

Hóhelyzet, megint

Már két órája a meleg szobában vagyok, és vagy húsz percet álltam a forró zuhany alatt, mégis csak lassan olvadnak ki az ujjaim.
Miért is? Ma megint esett a hó.
Igen, tél van, esett itt már sokszor, azt hittük, megmutatta minden arcát, és most már lassan a tavasz jön.
Ma napközben a hotelszobákból láttuk, hogy esik a hó, azt viszont nem érzékeltük, hogy mennyi, és azt sem, hogy ehhez elég erős szél is társul. Ötkor a kocsiig is alig tudtunk elvergődni, kb. 20 centi friss hó borította, az út is elég csúszós volt, de Kata kocsija mindig, mindenen átment, na, meg hólánc is volt a csomagtartóban, ezért nem gyalog indultunk le a hegyről, hanem kocsival. A főúton nem is volt baj, de a Mitarbeiter Haus enyhe emelkedőjén, ami kb. 20 méteres, nem tudtunk feljönni.
A teljesség igénye nélkül címszavakban, tőmondatokban próbálom visszaadni azt az egy órát, amíg sikerült beállni a parkolóba. Magyarul és németül vegyesen kiabáltunk, ketten, négyen, hatan.
A káromkodásokat kihagyom, de mindenki kedvére rakosgassa a megfelelő helyekre.

Szerinted felmegyünk?
Ne viccelj, te mindenhol felmész, adj gázt, nagy lendület!
Kicsúszik, nem megy. Visszatolatok, megprobáljuk újra.
Megpróbáljuk újra?
Hívom Zolit!
Toljam? Vagy állj be ide?
Ide? Tolassak? Nem látok ki!
Baszki, tíz perc múlva kezdenem kell, álljatok már el az útból! Állnánk, nem látod?
Na, nekitolatok a hófalnak, bssza meg,
Hólánc?
Ja, lehet! Jönnek Zoliék!
Ő majd felhozza!
Neee, eltorlaszolta a kanyarnál az a köcsög. Mit csinál? Hóláncozik!
Mi is? Aha! És lapátoljunk!
Megfagytam.
Én már rég!
Mosolyogj, fotózok! Mit csinálsz? Most tényleg fotózol, te szerencsétlen?
Menj be, megfagysz, úgyse tudsz mit csinálni! Miért te tudsz? Várjunk!
Toljuk!
Gurulj vissza!
Én vissza nem gurulok, ha már eddig feljöttem!
Ancsa, ez új sapka? Cuki!
Ez a kicsi piros itt valamelyik recepciósé? Oké, akkor nem baj, ha rácsúsztál!
Rácsúsztam?
Neeem, tartjuk!
Sütit kér valaki? Miiit? Most kaptam csomagot! Neeee!
Hóláncotok van? Van! Eeeez? na ne, ezzel nem mentek fel!
Álljatok már el az útból, hogy mások felmehessenek!
Toljátok már, hogy felmehessünk!
Elszállta kuplung, szerintem.
Néézd, szikrázik! A hólánc?
Akkor sem hagyom itt, felvisszük!
Neee lapátolj már, nem ér semmit!
Toljad! Nem férek hozzá!
Nem érzem az ujjaimat!
Ez a köcsög tényleg bemegy?
Hol a sapkám? Rámfagyott a kesztyű!
Akkor holnap gyalog megyünk?
Forró zuhanyt akarok!
Menj előre forralt bort csinálni!
Nem bíírok lépni sem!
Toljad, meglesz!
Rátekeredett! Majd flexxel levágjuk.

Kocsi a parkolóban, a fehér dolgozós nadrágok és kabátok, sálak, sapkák sártól, kipufogófüsttől, hólánctól feketék, a kesztyűk ránkfagytak, mert közben a szél folyamatosan tolta ránk a havat.
Ennyire még soha nem fáztam. De megoldottuk, akármennyire is esélytelen volt.
Mert kell egy csapat! Most pedig forró tea, C vitamin, Neocitrán, mandarin, és narancs kombó.
A forralt bor bor hiányában elmaradt.



2012. február 14., kedd

Védőháló

Azt hiszem, internet nélkül sokkal nehezebb lenne nekünk itt. Annyira függünk a világhálótól, hogy azt néha betegesnek is gondolhatjátok, de ez az egyetlen kapocs a másik életünkkel.

Szerencsére az egész Mitarbeiter Hausban ingyen wifit tudunk használni, így könnyű akár a szaunából feltölteni egy látképet, akár a szobánk sarkában skypolni.

Minden nap munka után elvonulunk egy kicsit a saját világunkba, bekapcsoljuk a laptopokat, és csak nevetünk azon, ahogy a szobákból vagy az étkezőből halljuk a jellegzetes csetcsipogást.

Igen, jó bekerülni az otthoni körforgásba, még ha csak percekre, órákra is. A régi ismerősök, barátok képeit, videóit nézegetve egy kicsit otthon érezzük magunkat, azt gondoljuk, talán nem is maradunk le semmiről. Talán.

Aztán ott van a skype, amikor végre láthatod is azok arcát, akik fontosak neked. És néha a szívem szakad meg, hogy csak kameraképet látok róluk, vagy amikor egy rossz internet kapcsolat miatt akadozik a beszélgetés. És tudom, hogy apukám, aki évekig idegenkedett a nettől, most otthon próbál életet szuszkolni a gépébe, hogy aztán újra lássanak, vagy hogy Levi virtuális koktélokat, meg pizzákat küldjön nekem. Mennyire fura, hogy csak pár gombot kell lenyomni egy konferenciabeszélgetéshez, és máris a szobámban hallom Angliát, Keszthelyt, egymás szavába vágva mesélünk, sztorizunk. És ugyanilyen gyorsan lesz néma csend.

Ilyenkor van nagy szükség arra, hogy aztán kimenjünk egymáshoz a közös konyhába a lányokkal, leüljünk vacsizni, vagy csak bekucorodjunk Kata ágyába Szex és New Yorkot nézni.

Hogy ne halljuk a csendet.

Nagyon sok erőt kapok személy szerint azoktól a félig ismeretlen olvasóktól, akik a blogom kapcsán küldik a kommenteket, vagy facebookon ismerősnek jelölnek, és küldik a bíztató üzeneteket, vagy időnként cseten rákérdeznek, mi újság az itteni őrültek házában.

Jó tudni azt is, hogy az otthoni ismerősök, szomszédok, rokonok is nyomon követik az életemet, drukkolnak nekem, apuéknak, és várják az újabb sztorikat. Próbálom egyensúlyban tartani a munkát, a szórakozást, a jó és a rossz dolgokat, igyekszem a valóságot úgy visszaadni, hogy ne ijesszek meg vele senkit.

Amikor bekapcsolom a gépet, nem csak a látogatottsági statisztikák érdekelnek, meg a népszerű oldalaim, hanem a reakcióitok, az üzenetek, amiket küldetek nekem.

Ha látom, hogy valaki zölden világít, akkor reménykedek abban, hogy írni fog nekem, magától is, talán, és nem kell folyton nekem zaklatni, hogy Szia, otthon veletek mi újság?

Szeretem, amikor vicces képeket, videókat vagy orosz zenéket kapok, amikor alvós napom van, és egy pasi egész nap hülyeségeket küld nekem.

Persze, több száz kilométer távolságról beszélgetni valakivel nem ugyanaz, mint személyesen látni a szemét, érezni az illatát, megérinteni, vagy megölelni, tudom.

De várom, hogy csipogjon a csetablak, vagy csörögjön a skype. Mert hiányoztok.

A képet a vedohalok.hu oldalról szedtem.

2012. február 13., hétfő

Modeshow

Már írtam arról korábban, hogy akár egy vásárlás is fel tudja dobni az itteni hétköznapokat. Ha Innsbruckba megyünk, biztosan végignézzük a kedvenc márkáink boltjait, próbálgatunk ruhákat, és a mostani őrült téli leárazásokon végre megvettük a szezon elején már kinézett csizmákat, kabátokat.
A címben szereplő divatbemutatót azonban nem az utcán, vagy a városban láttuk, hanem a hotel tartotta. És hogy kerültünk oda? Kata nem tud nemet mondani, Anita szép, mint egy modell, és szükség volt menedzserre na meg sajtósra is.
A szálloda vasárnap este a saját ruhakollekciójából divatbemutatót tart a vendégek részére a bár és a Caminhalle területén.
Míg a csajok a vörös szőnyegen, meg az asztalok között vonultak, addig mi a bárpultnál iszogattuk el a szereplésért kapott tiszteletdíjukat. Embernek öltözve, a vendégek közé vegyülve. Senki nem tudta rajtunk kívül, hogy azért olyan szépek az üvegfelületek, mert mi pucoljuk rendszeresen, vagy azért nincs a szőnyegeken egy folt sem, mert minden reggel nekünk kell porszívózni, vagy takarítani. Sőt, arról sem lehetett fogalma a mellettünk ülőknek, hogy előtte pár órával talán én hajtogattam össze a pizsamáját, vagy húztam le helyette a wc-t.
Egy órára Hamupipőkéből Princessinnek öltöztünk, és figyeltem, mi zajlik a pályán.
Hogy a magát olyan nagymenőnek gondoló főpincér sem tökéletes, hogy a vendég előtt hadonászik, miközben tálal, és hogy a szervizesek munkája sokkal nehezebb a miénknél. Folyamatos rohangálás a vendégek között, hozzák-viszik az ételeket, italokat, szedik az asztalokat és újraterítenek, már este tíz óra van, és ők még javában dolgoznak. Mi meg ötkor befejezzük.
Egy dolog működik nagyon jól, az pedig a vendégek ámulatba ejtése, és a gondoskodó figyelem. A mai napig a tulajdonos házaspár köszönti a vasárnapi turnusváltáskor a vendégeket, ők is beállnak szülinapi dalocskát énekelni a tűzijátékos tortához az ünnepelt asztalához, és ők konferálják fel a műsorokat is. A jelenlétük, a vendégekkel való foglalkozásuk a tökéletesen felépített imidzsük része, és senki nem hinné el ez alapján, hogy a háttérben néha bizony elég kuszán bánnak az alkalmazottakkal. Kifelé minden szép, kifelé mindig a legjobb arcukat mutatják.
Tegnap sem láttuk a divatbemutató alatt azt, amikor a magyar lányokat a háttérben rendre utasították, a konferanszié csak a gyönyörű magyar hauskeeping személyzetről, és az általuk bemutatott ruhákról beszélt. Míg a görög házmester, vagy az osztrák recepciós lány azt csinált a színpadon, amit csak akart, addig Ancsáék teljesen le voltak szabályozva. Nem baj, ők így is szépek voltak. Csak fura.
Ahogy az is fura, hogy elsőre a tulajdonos pasi meg sem ismert bennünket, sőt, lehet, hogy még most sem állt össze neki a kép, kik is ültek a bárpultnál, akikről sejtette, hogy látta őket valahol, de nem volt biztos benne, hogy hol. Na, igen. Nem egyenruhában voltunk, és a kitűzőn se állt ott a nevünk. Mert ugye, csak az alapján tudnak beazonosítani bennünket, hiszen darab-darab, a következő szezonban úgyis újak jönnek, ők maradnak csak, meg a saját tervezésű ruhák, krémek, borok.
Egy óra alatt egy nagyon vidám hangulatú bemutató során a vendégek megismerték a síruháktól kezdve a köntösökig terjedő kollekciót, megtudták, mit-hol tudnak megvásárolni, látták a Beauty Szalon termékeit, és azt, hogy a személyzet mennyire lelkesen vonulgat vasárnap este tízkor is közöttük. Ebből az látszik, hogy jó itt dolgozni.
A schow a háttérben persze folytatódik, de ennek részleteit csak a szezonzáró fizetés után fogom megírni.
A lényeg, csajok, hogy mi tudjuk, kik vagyunk, és miért vagyunk itt. A többi nem számít.

2012. február 7., kedd

Lefagyva

Napok óta mínusz 10 fok alatt van a hőmérséklet, hajnalban közelített a mínusz húsz fokhoz is.
Ebben az időben még a kocsik sem indulnak be, az enyém be se pöccen, talán majd tavasszal.
Szerencsére, egy-két, a télre jól felkészült autós azért akad a Mitarbeiter házban, így nem késtünk el akkor sem, amikor Kata csúcskocsija is csak nyekkent egyet -kettőt, és csend.
Nem csak az volt ijesztő, hogy akkor most mi van a járgánnyal, hanem az is, hogy abban a hidegben esetleg fel kell mászni a hegyre.
Nem kellett, és délutánra a kocsit is bebikázták, az enyémet majd a szabadnapomon, de előtte megint ki kell szedni a hó alól. Mert ugye, a hó is esik. Tél van, telihold, jéghideg.
Ez napközben kicsit módosít az ablakpucolási módszerünkön is, na, nem úgy, hogy mostantól nem kell megpucolni, hanem most szárazzal törlünk csak. Rövid ujjú pólóban, az erkélyen. Nekem az első ilyen nagyon hideg napon fel sem tűnt, hogy kint tombolnak a mínuszok, hiszen ragyogott a nap, a szobákban is jó meleg volt, így egy pillanat alatt varázsoltam egy elég hosszú jégcsíkot az ablakpucoló kendőmmel a beutazós szoba erkélyajtó üvegére. Ahogy szárazzal próbáltam menteni a dolgot, csak még rosszabb lett a helyzet, az üvegajtó benti fele ráadásul hirtelen bepárásodott-tudom, fizika, de abból soha nem voltam jó-és dupla munkát csináltam magamnak fél perc alatt.
Amire még figyelni kell, azok a lefagyott hamutálak az erkélyeken. Ugye, el kell mosni, majd csontszárazra törölni, hogy ne tapadjanak két másodperc alatt az asztalhoz.
A napi C vitamin adagomat is megdupláztam, hiszen a szobákat ilyenkor is szellőztetjük, míg rendbe tesszük, és nem túl jó érzés a hátamnak, amikor a takarók formázgatása és emelgetése közben kapom a jéghideg, friss hegyi levegőt.
Sikeresen meg is fázott a derekam, hát, én eddig el sem tudtam képzelni, amikor mások mondták, hogy sajog a derekuk, miközben lépnek. Na, kipróbálhattam, élesben. Ez tényleg durva volt, majd bepisiltem minden egyes lépésnél, matracemelésnél. Lóbalzsammal kenegettem, pár nap alatt helyre jött, szerencsére, de jobban kell figyelni ezután.
Bár, elég nehéz úgy négykézláb fürdőszobát vagy lépcsőszegélyt mosni, hogy ne lógjon ki a hátunk, hiszen az egyenpólók nem túl hosszúak, azért kint az utcán, meg itthon sálat vagy plédet tekerünk magunk köré. Igazi matuzsálem mamik vagyunk ilyenkor.
De már minden nap világosabb van ötkor, amikor végzünk, megyünk kifelé a télből.
Addig is még sok jeges őrület vár bennünket, hamarosan éjszakai szánkózásra megyünk, aztán tandem paplanernyős ugrásra a havas hegyek közé. És még felfedezésre váró hütték is vannak a környéken.


2012. február 3., péntek

Lebegés

Bár nem ebben a szezonban fogok megtanulni síelni, mert az össze-vissza szabadnapok miatt esély sincs egy kurzust elvégezni, a magán órákra meg sajnálom a pénzt, azért a hófödte hegyeken lécek nélkül is el lehet tölteni egy-egy napot.

Persze, jól fel kell öltözni, hótaposó csizma, síkabát, polár pulcsik és harisnya, na meg sapka, sál, kesztyű és napszemüveg.
Ha a munkahelyen kér valaki igazolást, hogy szezonmunkás, akkor 20% kedvezményt kap a sífelvonónál.
Ha a völgyben köd van, az még nem jelenti azt,
hogy a hegyen is az lesz, vagy nem egész nap.
A Penkenhez vezető felvonónál a minap szerencsénk volt, mert a délután egy részében ragyogóan sütött a nap, alattunk a tejfehér felhőkbe borult völgy és falvak, felettünk a kék ég.


Persze, közben beborult, ahogy a csizmás képen is látszik, már nem volt tiszta az idő, nem is jó ilyenkor síelni sem, hisz csapja a szél a szemedbe a hópelhyeket.
De kiváló alkalom beülni egy hüttébe, és felmelegedni egy Bombardinoval, vagy raclettel.
(A nevekre kattintva a koktél és az étel leírását találod a másik blogon.)
A hüttékben az a jó, hogy mindig jó a zene, hogy sok a jókedvű síelő és snowboardos, na, és elég nagy a választék a forró italokból.
Nincs is jobb, mint egy-két-három Bombardino mellett ücsörögni, nézni a hegyeket, és átbeszélgetni
, átnevetni a délutánt. Persze, otthoni szemmel talán kicsit furán hangzik, hogy délután kettőkor már túl voltunk az első becsípésen, de ilyenkor egy nagy séta a hóban, és kezdhetjük megint.
Ahhoz is kell erőt gyűjteni, hogy sorban álljunk az ebédért, amit helyenként a szabad ég alatt kell megrendelni. Igazi látványkonyha, sül a raclette, pörögnek a grillcsirkék, serceg a kolbász és a serpenyős krumpli. De legalább mínusz 10 fok van fent, és ahogy elnéztem, a pult mögött állók is folyamatosan kapták a védőitalt. Meg is érdemlik.
Mint ahogy mi is megérdemeljük ezeket a lazítós délutánokat, a hütték között a felvonókon lebegve. Nincs stressz, nincs baj a világgal, hisz a felhők felett süt a nap. Csak fel kell jutni.

Ilyenkor az sem baj, ha nincs céges telefon, nincs céges kocsi, hiszen este ötkor befejezzük a munkát, és nem kell izgulni, hogy este hányan kattintanak a hírlevélre, hogy telefonközelben legyünk, hátha a főnöknek eszébe jut egy jó ötlet este nyolckor, vagy izgulni azon, hogy a másnapi tárgyaláson mivel tudjuk csökkenteni a kiadásokat.

Néha boldogabbnak érzem magam a hegyekben, mint otthon a nagyvárosi dzsungelben.
Kevesebb a harc, több a pénz, és többet látok a világból, mint egyébként.
Könnyebben ki tudunk kapcsolódni, könnyebben áldozunk pénzt az élményekre, és van idő megélni, átélni a szépet.
És ahogy telnek a hónapok, az otthoni kapcsolatok is átértékelődnek, fontosnak vélt emberek maradnak el, és egészen új barátságok születnek.
Egy dolog biztos, akárhol is lebegek a világban, a szüleimre és a testvéreimre mindig számíthatok. A többi pedig melléklet.




2012. február 1., szerda

Springerin

Már három hónapja dolgozok Zimmermadchenként, lassan átlátom a rendszert, az emeleten dolgozók és a Springerek közti különbségeket, és már van olyan nap, amikor szeretek itt lenni. Munka közben is. Ez persze jóval kevesebb annál, mint amikor mondvacsinált dolgokért kiabálnak velünk, de néha kifejezetten jó érzés egy bleibés (maradós) szobában rendet rakni, ágyat bevetni, gyerekruhákat hajtogatni. Az elmúlt héten egy szabadságon levő idősebb horvát kolléga helyett én csinálhattam napokig az emeletét, és bár többnyire egyedül, segítség nélkül kellett megbirkóznom az egész szinttel, beleláttam a saját emelet szépségeibe. Ebből az egyik az elég szép borravaló. Ha a vendégek nap mint nap látnak, tudják, hogy te veted be az ágyukat, takarítod a fürdőszobát, és még beszélgetsz is velük a folyosón, akkor vagy kézbe, vagy elutazáskor az ágyon hagyva szép kis borravalót kaphatsz szobánként. Amiből, ha Springer, vagyis csak beugró vagy, nem biztos, hogy kapsz, mert az idősebb kolléga szó nélkül zsebre teszi, és nem felezi meg veled.
Szóval, volt olyan eset, amikor egy nőnek 20 eurót ért, hogy egy mérettel nagyobb köntöst kapott tőlem.
Szuper, akarok egy saját szintet. És Springert hozzá, hiszen az mindenkihez jár, ha sok az elutazás. Vagy nem?
Nekem nem járt, a vasárnapi, leghúzósabb napot egyedül kellett végigcsinálni, úgy, hogy máskor ugyanazon az emeleten kevesebb elutazós szobához mindig küldtek segítséget. Én, hogy érezzem a törődést, egyedül szenvedtem végig a napot, sírni nem volt erőm, de meg tudtam csinálni, végeztem mindennel, és vagy annyira semmibe vett a Hausfrau, hogy a hibáim miatt sem hívott vissza a szobákba, vagy tényleg jó voltam.
Na, de nézzük, miből is áll a Springerek élete. Mivel nincs saját emeletünk, így mindig az adott napon derül ki, hogy egyedül helyettesítünk-e valakit egy egész emeleten, vagy segítségek leszünk valaki mellett. A Springerek reggel 7-től 9-ig a közös helyiségeket takarítják: recepció, bár, fitnesz, lépcsőházak, az öregek pedig vasalnak, és közben meghajtogatják a kocsijukba a törölközőket, lepedőket. Háromnegyed kilenckor, amikor kiderül, hova kell mennem, már csak vadászva találok tiszta szauna törölközőt, ágyneműt, miközben már indulni kellene a szintre, ahol ugye nem tudom, mennyi köntös, és kiegészítő van a kamrában, és ezek hova vannak eltéve. Mert előző nap nem ott voltam.
Azt sem tudom, ha egy vendég csak bordó kávékapszulát kér, vagy néha még azt sem, hány fürdőszoba van az adott szobában. Nem tudom, melyik vendég megy el korán síelni, és ha nincs a folyosó végén szobafoglaltság jelző elektromos tábla, akkor folyamatosan kopogtatok és fülelek, hol lehet takarítani. Ha egyedül kapok egy emeletet, akkor is azt várják el, hogy gyorsabban végezzek vele, mint az állandó gazdája, úgy hogy nálam mindent leellenőriznek, míg a régieknél nem. Ez azért bosszantó, mert látom, amikor törlöm a port, hogy melyik sarokban nem jártak előtte napokig, vagy hogy nem öntözik a virágokat, miközben ha én vagyok az emeleten, még a falakon levő fekete foltokat is le kell mosnom.
Persze, szó nélkül lemosom, sőt, meg is köszönöm többnyire, ha figyelmeztetnek arra, hogy például a wc-ben levő elektromos szellőztető belsejét-amit szerintem évek óta nem csavart ki senki-meg kellett volna tisztogatni, vagy hogy a wc kefe tartó nem elég csillogó.
Csak magamban dühöngök, de kifelé próbálok erős maradni.
Ha segítők vagyunk egy emeleten, akkor a rangidős kolléga leosztja a feladatokat, és vagy egész nap fürdőszobákat és wc-t, vagy szobákat kell takarítani. Így nem zavarjuk egymást, néha szinte nem is beszélünk, és gyorsabban haladunk.
És a napok is telnek, haladunk a tavasz felé.

2012. január 27., péntek

Hogy csapatod?

Már több bejegyzésben említettem, hogy sok magyar dolgozik itt a szállodában, és a szobalányok jó része is magyar. Az új Mitarbeiter Hausban is öten lakunk egy nagy lakásban, egy óriási közös konyhával, ahol esténként igazi magyaros ételek készülnek.
Ha valaki szabadnapos, akkor többnyire meleg vacsorával várja haza a többieket.
Az igazi otthoni ízeket Melinda varázsolja az asztalra, lecsó, babgulyás csipetkével, főzelékek, tyúkhúsleves daragombóccal, tarhonya, mikor lent belépünk a kis mágneses kártyánkkal az épületbe, már érezzük az illatokat.
Ez két okból veszélyes. Egyrészt, mert folyamatosan és sokat vacsorázunk, másrészt, ilyenkor előkerülnek az otthoni pálinkák, borok, kiegészítve Aperollal vagy Bacardival. És ha már eszünk-iszunk, akkor vendégeket is hívunk. Ha pedig vannak vendégek, van mit enni-inni, akkor zenét is hallgatunk. Zárójeles megjegyzés: szélesedett a zenei repertoárom a Delta együttesen át Nótár Mériig, bár én még nem tudom torkom szakadtából üvölteni ezeket. Szóval Lady Gagától Zoltán Erikán át minden szól a CD-ken, kiegészítve a lengyel Viva Tv aktuális slágereivel.
A tortás buli óta (ja, nem, torta nem volt...) csak tízig tombolunk itthon, de érdemes benézni hozzánk egy ilyen estére.
Vagy csak fülelni másnap reggel a mosodában, amikor rakjuk össze az esti sztorit.
Már azt is megtanultuk, hogy jobb lemenni a másik faluba, mint az itteni diszkóban táncikálni. Kevesebb eséllyel futunk össze kollégákkal, főnökökkel és persze a vendégekkel.
Mayrhofenben van egy nagyon jó party-hely, a Brücken, ahol tegnap is sikerült a színpadon táncolni. Már a belépőnk is egyedi volt-de most tudjuk, hol fáztunk meg-mert letekert ablakú kocsival mentünk végig a falun, minden ablakból lógott valaki. Kata is, aki vezetett...
Ma azt is tudtam, mitől fáj a derekam, 10 centis sarkú csizmában ugrálni egész este zúzósabb, mint a porszívót cipelni.
És mivel a magyar lányok nem csak főzni tudnak, de a legszebbek is, viszonylag könnyű táncostársakat találni a síelő, snowboardozó angolok, németek, hollandok között.
Van, hogy Barbaraként, van, hogy telelő vendégként mutatkozunk be, van, hogy kicsit sem érteni német, de minden ilyen buliban nagyon jól elvagyunk.
Aki másnap dolgozik, az éjfélkor nem tökhintóba, hanem taxiba ül, aki pedig szabadnapos, az reggelre ér csak haza.
És aki másnap dolgozik, az nagyon erősen koncentrál a reggeli sminkre, és az összekoordinált mozdulatokra, hogy ne vegyék észre rajta a kicsapongás nyomait. Mert akkor dupla szivatást kap.
Ez tapasztalat.
És azon is viccelődünk, hogy jobb jelenléti ívet írni este, amikor bulizunk, ha esetleg másnap a Büroban a szőnyeg szélén állva kell bediktálni a neveket, akkor oda tudjuk adni.
Hetente legalább egyszer "mulatunk", ez is a túlélés egyik feltétele errefelé. Hogy önfeledten táncoljunk, kornyikáljunk, és nem utolsó sorban "embernek" öltözzünk, ha elmegyünk itthonról.

2012. január 24., kedd

Szabadnapok

A szerződésem szerint heti két szabadnapot kapok, arról írtam már, hogy vasárnap és az ünnepek alatt általában dolgoznunk kell.

Nem tudjuk előre, hogy a következő héten mikor nem kell menni dolgozni, többnyire vasárnap reggelre van kifüggesztve a következő heti beosztásunk.

Ha szerencsénk van, akkor nagyjából ugyanazokon a napokon vagyunk szabadok, ha nem, akkor néha 8-9 napot is kell menni egyszerre.

Nekem most egy péntek, szombati szabad, majd egy vasárnapi munkanap után 2 Ruhetage jutott, de könnyen elképzelhető, hogy legközelebb csak a következő hét második felében tudok majd pihenni.

Ezért használom ki minden percét annak, amikor nem kell bemenni, ezért járunk kirándulni, vagy ha rossz idő van, akkor szaunázni, edzeni a Mitarbeiter Hausba, hogy ki se kelljen szagolnunk a hóba.

Vagy ezért állok neki sütni, hogy mire hazaérnek a többiek, valami friss sütemény vagy kenyér legyen itthon.

Készült már itt hópehely muffin és aszalt paradicsomos cipó is, ezek receptjeit a másik blogomon olvashatjátok, ha rákattintatok az ételnevekre.

A szabadnapokon van idő kicsit rendszerezni a fotókat, aztán közösen megnézegetni az itteni és az otthoni élményeket is, van idő mosni, a szobánkban is port törölni, csapot és wc-t polírozni.

Levisszük a szemetes zsákokat, szortírozva természetesen a papírt, kartont, műanyagot a háztartási hulladéktól, és ilyenkor tüntetjük el a színes és fehér üvegeket is a közös konyhából. Na, meg az energiaitalos flakonokat. Mindent a megfelelő konténerbe dobva, persze.

Ha valaki egyedül szabad, és rossz idő van, akkor egy délutáni filmnézés, olvasás vagy egy jó alvás is belefér a napba. Ma én is egyedül voltam itthon, szakad a hó, még jó, hogy tegnap voltunk Innsbruckban kirándulni. Piacon és plázában csatangoltunk, na, meg a belvárosban sétáltunk, persze nem hagytuk ki a Munding cukrászdát és a Swarovski boltot sem.

Ma egyedül bicajoztam az edzőteremben, aztán szaunáztam, kenyeret sütöttem, aludtam, és még szakirodalmat is bújtam a neten. A havat csak bentről nézem, elég lesz holnap kétszer megmászni benne a hegyet. Mert holnap Zimmerstundés leszek.

De addig még pár óra Wochenruhetag!

2012. január 21., szombat

Ezt látjuk....

Ezt látjuk az infraszaunából, ami a Mitarbeiter Hausban van, ahol próbálunk erőt gyűjteni, ahol próbáljuk a fájós hátunkat egy kicsit átmelegíteni, ahol tudunk napi 40 percet lazítani.
Amikor ilyen képeket teszek fel a blogra, vagy a facebook üzenőfalamra, akkor üzenem a világnak, hogy csak kibírjuk valahogy, vannak itt szép és jó dolgok is. Amit érdemes megmutatni, amiért talán megéri itt lenni.
De amikor olyan üzeneteket, megjegyzéseket kapok, kapunk, akik külföldön dolgozunk, hogy bezzeg, ti mennyi szép helyen jártok, bezzeg, ti milyen finomakat esztek, bezzeg, ti mindig buliztok, akkor kicsit elkeseredek az emberek hozzáállásán.
Mert azt nem látja senki, amikor a mosodában küzdünk a vasalógéppel, amikor négykézláb mossuk fel a fürdőszobákat, vagy térdelünk a wc előtt. Tudunk ezen is nevetni, de lefotózni sajnos nem tudjuk, mert napközben nem lehet nálunk sem telefon, sem fényképezőgép. És erről úgy győződnek meg a főnökeink, hogy időnként kipakoltatják a zsebeinket.
Az időnk nagy részét a munkahelyen töltjük, napi 10 órát, heti másfél vagy két szabadnappal, attól függ, kinek milyen a szerződése. Vasárnap mindig dolgozunk, bezzeg, ezt nem irigyli senki.
Mindig azt mondom, ki lehet próbálni, meg lehet nézni, ki mennyit bír távol a családjától, a barátaitól, a megszokott ágyától, a megszokott munkájától.
Amikor nem dolgozunk, akkor fel kell tölteni az élményraktárainkat, be kell gyűjteni a jó dolgokat a környékről, legyen az egy szép erdő, egy havas hegy, egy bevásárlókörút vagy egy reggelig tartó bulizás.
Sok minden szépen hangzik, főleg a számok, igen, a fránya pénz, sok gyönyörű helyet látunk a világból, mégis a Balatoni tanúhegyek vannak a gépemen háttérnek beállítva, mégis hetente végignézzük egymás balatoni fotóit, és ha külföldi vendég jön a konyhánkba, leültetjük a gép elé, és mutogatjuk neki Szigligetet, Siófokot, Keszthelyt.
Mert valahol mégis abban bízunk, hogy azt a pénzt, amit itt keresünk meg, otthon tudjuk majd elkölteni.
Hogy érdemes lesz hazamenni, és otthon élni.

2012. január 20., péntek

Im Stau

Ma felszenteltük a hóláncot. Bár nem terveztem.
Délelőtt kicsit csepergett az eső, pont tökéletesnek tűnt az út egy nagybevásárlásra.
Amikor leértünk a völgybe a bolthoz, már szállingózott a hó, de nem volt vészes. Almás sütit akartam sütni, ahhoz kellett tojás, meg pár napra elegendő kenyér, tej, szalámi, sör is került a bevásárlókosárba. Kb. fél óra alatt végeztünk, aztán elmentünk a Drogériába vitaminokat meg új illatú tusfürdőt, mosószereket venni. Na, ekkor már annyira esett a hó, hogy a déli kávézást meg sem ejtettük a kedvenc cukrászdánkban, inkább elindultunk, fel a hegynek.
Bár még csak nulla fok volt, az út annyira csúszott, hogy nem kicsit paráztam. Ha elveszítem a lendületet, akkor nem megy feljebb a kocsi, ha túl gyorsan megyek, átcsúszok a túloldalra, ahol a kanyarból bármikor jöhet a busz.
Hólánc a csomagtartóban, még originál gyorskötözővel.
És az egyik kanyarban megállt a sor. Egy kamion, mellette egy sörszállító teherautó, és állnak.
Hogy fogok így felmenni? Meliiii! Most mi lesz? Meg kell állni.
Az előttünk levő kocsik nagy bőszen elkezdik feltenni a hóláncokat, a tükörben látom, hogy mögöttünk is. Akkor itt szerelés lesz. De hogyan?
Meli kipattan a kocsiból, színjég az út, szakad a hó, és odamegy az előttünk álló zillertali rendszámú autóshoz, hogy lenne egy kis problémánk, mert nem tudunk hóláncot szerelni.
Szó nélkül hátrajön hozzánk a pasi, három perc alatt teszi fel a két láncot a hátsó kerekekre, megjegyezve, hogy ezekkel nem jutok sokáig-igen, igazi magyar vétel, de nekem most csak kb. 200 métert kéne megtenni. Felfelé, a szerpentinen.
De áll a sor, senki nem mozdul, néhányan megfordulnak, és visszamennek a lenti faluba.
Melinda pedig gyalog elindul felfelé, megnézni, mi a helyzet az elakadt kamionnál. Miközben én még mindig azon izgulok, hogy a jégen egyszer csak elkezd visszacsúszni ránk a sok autó, és meg sem állunk a szakadék aljáig. Tudom, gyengék az idegeim...
De legalább megtudtuk, hogy hóláncszerelés van valahol feljebb is, nem is látni a sor elejét. Kb. háromnegyed órát álltunk a hegyen, közben a csomagtartóból megettük a jégkrémeket is.
És én továbbra is paráztam, azon, hogy mi van, ha elszakad a hólánc, vagy ha nem is bírja így sem az autó. De Melinda teljes nyugalommal közölte, hogy akkor majd szerez egy kötelet, és valaki felhúz bennünket.
Aztán szép lassan elindult a sor, kb. 10-zel araszoltunk felfelé, és három kanyarral feljebb már ott állnak a rendőrök, és csak a hóláncos autókat engedik tovább. Se felfelé se lefelé nem lehetett ekkor már másképp menni.
Azt persze mondanom se kell, hogy se kesztyű, se sapka, se sál nem volt nálam, és fehér kabátban voltam. Elvégre szabadnap van, és csak kocsival jövünk-megyünk, hideg sincs. Vagyis nem volt.
Tanulság? Mindig legyen nálad meleg cucc, hólánc, némi enni és innivaló, és legyen bátorságod szólni valakinek, hogy segítsen. Vagy maradj a parkolóban.


2012. január 19., csütörtök

Csillagok-avagy szállodamarketing és a valóság otthon és Ausztriában

Kicsit rendhagyóbb ez a bejegyzés, mert most nem az itteni munkámról és a szálloda belső életéről írok, hanem arról, mit lát és mit kap egy vendég, ha négy csillagos ellátásért fizet. Mit kap érte Ausztriában, és mit kap érte otthon.
Sajnos az összehasonlításban, legalábbis az én szemszögem alapján most sem a magyar oldal nyer, és annak ellenére, hogy a szálloda, ahol dolgozok, befelé nem tökéletes, vendégként bármikor szívesen kipróbálnám.
Kezdjük azzal a videóval, ami kiverte nálam a marketinges biztosítékot. Otthon a zalakarosi Men Dan Hotel-ami pár éve még az egyik legjobb wellness szálloda volt-most úgy hirdeti magát, hogy időnként a medencébe szórják az aktuális marketing büdzséjüket.
Akkor ehhez nézzétek meg azt a videot, ami most került fel a munkahelyem facebook oldalára. Profi. Ki akarod próbálni, meg akarod nézni, át akarod élni.
Most ne abból induljunk ki, hogy az átlag embereknek nincs pénze pihenni, mert ugye, nem is az megy négy csillagos helyre áztatni magát, aki évekig kuporgatja rá a pénzt, abban bízva, hogy talán aznap szórnak a medencébe tízezreseket, amikor ő ott úszkál.
Ha van pénzem a négycsillagos pihenésre, akkor én ott királynőként akarom magam érezni, és nem tömegharcban indulok a visszadobált pénzért.
Tudom, otthon a büdzsé is kisebb, hogy profi filmeket, reklámokat készítsenek a szállodák, múzeumok, de például a Festetics kastély még mindig személyként nyomul a facebookon.
Hol vannak a szakemberek? Ja, egyik-másik épp szállodát takarít a világ másik részén, mert épp egyik haverjának sincs se hotelje, se kastélya.
Nézzünk egy másik példát, amikor valaki a szállodai marketing alapján választ egy helyet, és mégis pofára esik.
Élménybeszámoló egy Budapest közeli 4 csillagos helyről:
"Becsekkolás után le kellett mennünk szólni, hogy elfejtették felporszívózni a szobát, pattogatott kukorica maradványok mindenütt, aztán fel óra múlva megérkezett Mari a takarító, persze, hogy ő volt felháborodva, majd megkérdezte, hol koszos a föld, na erre én már kicsit kiborultam, MINDENHOL B..MEG!!!!"

Ehhez képest ugye nálunk addig vendég nem jöhet a szobába, míg az általam már tökéletesnek gondolt, kitakarított szobát a Zimmerfrau le nem kontrollálja, ami alatt azt értem, hogy a legutolsó sarokba is benyúl, hogy nincs-e porszem, a fürdőszoba minden részét átvizslatja egy kósza hajszál után, és ha valami nem tetszik neki, lehet újra porszívózni, de akár ágyat is húzni, ha szerinte a takaró nem elég feszesen van összehajtva.
Te melyik szobában szeretnél vendég lenni?
Vagy nézzük a vacsorákat, ebédeket.
A korábbi idézet folytatódik, mert a magyar szálloda kiválasztásánál fontos szempont volt a konyha, az étterem, ahol egy általam is nagyra becsült séf a kreatív tanácsadó.
Nézzük megint az élménybeszámolót:
"Hát, Segal Viktor szerintem f.ngani se jár ebbe a konyhába…az ember tényleg azért jár ilyen helyekre, hogy megismerhessen újdonságokat, megkóstolhasson dolgokat, amiket amúgy nem engedhet meg magának, legyen választékos a vacsora, egy kicsit legyen bőség zavara, hát itt, ehhez képest van rántott karfiol, sült csirkecomb, gombás csirkeragu és paprikás csülök...és meg mindig boldog lennék ezekkel az alapanyagokkal, ha különlegesebben készítenek el, de itt még mi sózunk, borsozunk..."
Az éttermi élménybeszámolóhoz tartozik még, hogy a pincérek nem tudták megmondani, miért szálkás a szerintük disznóhúsból készült ragu.
Ebben az osztrák szállodában nem mehet ki a placcra úgy felszolgáló, hogy az esti meetingen ne kérdezték volna ki tőle az aznapi menüt-alapanyagoktól az elkészítési módjáig.
Igaz, hogy a séf egy vadbarom, amúgy, a főpincér is, de a vendégek ezt a részét nem érzékelik.
Csak azt, hogy a pénzükért megkapják az elvárt minőséget. És visszajönnek, 10-15 éve.
Remélem, hogy az otthoni szolgáltatók is előbb-utóbb rájönnek arra, hogy nem a hirtelen meggazdagodás, hanem az állandó minőség nyújtása lenne a cél, és akkor a törzsvendégek meg az általuk hozott baráti körök eltartanák a szállodákat, és nem kéne szánalmas pénzdobálással felhívni magukra a figyelmet.


2012. január 18., szerda

Le a hegyről

Szerencsés véletlenek alakították, hogy ma délután kicsit tudtunk lazítani.
Reggel kocsival kellett menni dolgozni, hogy ki tudják pucolni a Mitarbeiter Haus parkolóját.
Kamionnal hordták el a sok havat, nem lehetett egyszerű. A hotel pedig most csak fél házzal működik, így délután háromkor-az elmúlt két és fél hónapban először-korábban eljöhettem.
És mivel autóval voltam, két perc alatt hazaértem, és úgy gondoltam, a kocsinak és nekünk is kell egy kis kiruccanás. Valahova, messze, ahol nem találkozunk össze szállodás kollégákkal.
A szabadnapos magyar zimmermadcheneknek és magamnak is adtam negyed órát, hogy embernek öltözzünk, hogy végre ne fehér nadrágban, vagy síoverálban legyünk, és meg sem álltunk Innsbruckig.
Zene teljes hangerőre, tombolás a kocsiban, benzinkúton kinek sör, kinek Red Bull, munkáról egy szó se, igazi csajos témák és röhögés.
A nagyvárosban pedig semmi mást nem akartunk, csak bámulni a plázában a kirakatokat, ruhákat próbálgatni, vásárolni, és vacsizni.
Ha be vagy zárva a világ végére, akkor néha be kell szabadulni egy nagyvárosba, gázt kell adni a kocsinak is az autópályán, végre nem azon a tíz-húsz megszokott kanyaron kell keringeni, és nem a megszokott arcokat látjuk a boltokban, kávézókban.
Igen, tudom, egy pláza nem mindenkit dob fel, de hát, vásárolni minden lány szeret. És annyira jó a kedvenc márkák új vagy épp akciós ruháit nézegetni, meg bambulni a kirakatokat, válogatni a kesztyűk vagy a fülbevalók között.
Jó beülni a Vapianoba vacsizni, kicsit érezni az olasz életérzést, pastát és tiramisut enni, Szex és New York-ot játszani az asztalnál, miközben friss bazsalikom levelet rágcsálunk. És végre nem csak a hegyi jeti pasik mászkálnak körülöttünk, hanem igazi, nagyvárosi férfiak. Látjuk, kinek milyen a cipője, látjuk, hogyan öltöznek az osztrák lányok, miben nyomulnak a pasik, és most már nem csak a legújabb snowboardos divatban vagyunk otthon. Néha kicsit ritmust kell váltani, és nem csak a hegyeket, meg a hüttéket kell megnézni.
Végtelen a tér. Felfelé, és előre.
Ma jó itt lenni.