Ohne Ruhetag

Remélem, túl vagyok a szezon leghosszabb hetén, ami most konkrétan 12 napig tartott, pihenőnap nélkül.

Tanulságos volt, sok szempontból.

Egyrészt, túléltem, pedig nem gondoltam volna, főleg aznap reggel, amikor még félálomban szenderegtem az ágyban, és felvettem azt a hülye telefont. Amin a főnök hívott, hogy mégsem lehetek szabad, be kell menni dolgozni, sofort, mert valaki lebetegedett.

Sírtam. Nem kicsit, nagyon. Testileg, de leginkább lelkileg viselt meg, hogy semmi feltöltődés, végre, sütött a nap, embernek akartam öltözni, ehelyett be kell mennem dolgozni. Sofort.

Semmi lustálkodás, semmi délutáni kávézgatás, hanem munka. Amúgy is másfél hete dolgoztam már, minden este túlórával, amit nem írhatunk be a jelenléti ívbe, amúgy is egy napot kaptam volna a heti kettő helyett, és akkor ezt is elvették tőlem.

Dühös voltam az egész világra, Tündire, aki beteg lett, a főnökre, aki behívott, és apura, aki azt mondta, hogy meg tudom csinálni, be kell mennem, most már nem adhatom fel.

Miért én, miért nekem? A hülye farsangozó vendégeket meg főleg utáltam.

És még az sem vette fel a telefont, akinek a hangjára ébredni szerettem volna.

Nem volt persze tiszta fehér pólóm sem, abban sem voltam biztos, hogy a fehér nadrág alatt nem a piros alvós bugyim van, miközben baktattam fel a hegyre.

Végtelenül magányosnak éreztem magam, végtelenül távol voltam mindentől, amit szeretek, és hiába ragyogott a nap, hiába volt vakítóan kék az ég, én utáltam minden pillanatot.

Igen, van, amikor nagyon gyenge vagyok, igen, van, amikor úgy érzem, nem éri meg itt lenni.

Az első bleibés szobát még szipogva csináltam meg, de aztán Meli segített átlendülni a holtponton, szeretem ezt az erős kicsi lányt, aki mindig nevet, viccelődik, bármennyire nehéz is itt. Azon már délután én is csak röhögtem, hogy a Mitarbeiter Hausba is nekünk kellett takarítani, és szokás szerint túlóráztam is. A szabad napomon. Túlóráztam…

A következő két napon 10-re kellett csak mennem, ennyi pihenés jutott a hétre.

Azért pedig végtelenül szégyelltem magam, hogy aput hívtam, és hogy dühös voltam rá. Hiszen neki még nehezebb lehet a távolból erőt önteni belém, messziről támogatni, és bíztatni. És persze igaza van, kibírtam, kibírom, sokkal erősebb tudok lenni annál, mint aminek hiszem magam.

Holnap viszont nem veszem fel a telefont. Mert végre szabad leszek. És végre kiélvezhetem a hegyeket, az erdőt, a kávézókat, a hüttéket, és még shoppingolni is megyek.

Mert van munkám, mert van jó fizetésem, és mert megérdemlem. És megtehetem.

Tudom, sokan cserélnének velem. Néha én is veletek. De már olvad a hó.

Végre, vasárnap este

Talán írtam már, hogy a mi munkánkban a vasárnapok a leghúzósabbak, ilyenkor van a legtöbb elutazás, érkezés, ahogy itt mondják ab-an.

A legszebb az egészben, hogy korai érkezés is lehetséges, vagyis 9-kor már a recepción toporog a vendég, miközben az előző lakó még épp hogy csak felkelt. Ilyenkor viszonylag gyakran rácsörögnek telefonon az emberre, hogy megnézted már, kiköltözött a 102? Mert itt az új vendég.

És igen, megnéztem, még össze se pakoltak. Aztán persze egyszerre lép le mindenki, és olyankor indul a hajrá. Jó esetben 10 perc ebédszünettel, valamikor két óra körül.

És nem elég, hogy a szobák 80% elutazó, a maradósokat is ugyanolyan rendbe kell tenni, mint máskor.

Az érkező szobákat meg ugye szintidő alatt, de perfektre kell hozni. Mivel a közvetlen vezetőinket nem az észszerű munkaerő csoportosítás vezérli, hanem az öncélú szivatás, ilyenkor vasárnap még jobban kiélhetik magukat rajtunk.

Nézzünk néhány apróságot, amikor kékülő fejjel üvöltenek a szobában velünk. A vendégek persze a folyosón hallják, hogy ölnek bennünket. Magyarul írom, de németül hallgatjuk.

Szóval, az elmúlt vasárnapok legjobb visszahívós esetei:

A gardrób szekrénybe kell tenni egy szennyes zsákot, egy cipő kanalat, és egy cipőtisztító szivacsot. Mivel minden emelet más, sokféleképpen vannak a polcok, fiókok, eddig nagyjából a széf melletti polcra tettem ezeket. Múltkor viszont a széf alá, na, ebből egy 5 perces üvöltés kerekedett. Hogy miért itt van? Ennek nem itt van a helye! Ez brutál! És én csak néztem, nem szóltam, és arra gondoltam, elszállt a gyógyszere. Viszont, hogy nem reagáltam, még jobban feldühítette magát, és csak rikácsolt, hogy nem hallod? Hozzád beszélek! Vagy nem érted? És én még most sem értem. Na, nem a németet, hanem a problémát, amit a cipős kanállal okoztam.

Volt olyan szoba, ahova vissza kellett mennem létráról plafont mosni, mert ott fekete foltok voltak. Szerintem vagy 10 éve. Persze lemostam. Vagy a sötétítő függönyön talált valami apró foltot, amit a spéci lakosával kellett eltüntetni.

De volt már kiabálás katicabogár miatt is, ami az ablakpárkányon sétálgatott, meg fotel miatt, ami rossz szöget zárt az asztallal. Néha az ágyazás sem tetszik neki, bárhogy is húzom feszesre a lepedőt, neki az gyűrött marad.

Persze, van, amikor jogosan kiabál bennünket vissza egy szobába, maradt már chipsz vagy kólásüveg az ágy alatt, volt, hogy a fürdőszobai szemetest nem ürítettük ki, de olyan is, hogy elfelejtettem papucsot berakni a wellness kosárba, vagy nem ürítettük ki a kávékapszulákat, vagy a ceruzafaragót.

Ezek persze apróságok, tényleg, és nem is értem, miért idegesít fel, amikor ezek a legnagyobb problémák. Este persze már nevetünk, magunkon, a szitun, és persze a Fraun, de a vasárnap délutánok nagyon rosszul telnek.

Viszont már csak 8 ilyen lesz. Kibírjuk.

Marilyn Mórról eljött a finkenbergi dívákhoz

Otthonról csomagot kapni jó. Ha pedig ezt a csomagot egy jóbarát hozza, akkor még jobb.

Ilyenkor van terülj-terülj asztalkám, és bulizgatás.

Egész más íze van annak a tarhonyának és pörköltnek, amit otthon főznek, szeretettel, és utazik 7 órát, vagy annak a püspökkenyérnek, amiben a sok gyümölcsön kívül a gondoskodást is belesütötték.

Amikor az anyukák napokig készülődnek otthon, hogy összekészítsék, megfőzzék, megsüssék nekünk a kedvenceket, hogy mi aztán napokig azon éljünk itt, akkor tudjuk, hogy mit sem számítanak a kilométerek.

Sokszor mondjuk azt, hogy itt nekünk mindenünk megvan, hogy itt is meg tudunk venni mindent a boltban, ami igaz is, sőt, soha nem ettünk ennyiféle joghurtot, sajtot, nem ittunk ilyen finom tejet, azért néhány alapdolog hiányzik az itteni polcokról.

Aki élt külföldön, tudja, mekkora kincs a túró rudi, a sport szelet, a piros arany, a lecsó, a Duna kavics, nem beszélve az otthon töltött kolbászról, vagy savanyúságról, lekvárról, szörpről.

Vasárnap este a bőség zavarában pogácsával ettük a rakott makarónit, linzert haraptunk a savanyúság mellé, és ittuk hozzá a jóféle otthoni pálinkát. A Balaton szeleteket már eldugta előlünk Tomi, hogy szűkösebb időkre is maradjon valami.

Nekem még a finom otthoni borok is hiányoztak, és most lett miklóscsabi királyleánykám, Marilyn Mórról.

Egy móri díva a finkenbergi díváknak. Tökéletes.

Köszönjük a gondoskodó szeretetet.

Hóhelyzet, megint

Már két órája a meleg szobában vagyok, és vagy húsz percet álltam a forró zuhany alatt, mégis csak lassan olvadnak ki az ujjaim.

Miért is? Ma megint esett a hó.

Igen, tél van, esett itt már sokszor, azt hittük, megmutatta minden arcát, és most már lassan a tavasz jön.

Ma napközben a hotelszobákból láttuk, hogy esik a hó, azt viszont nem érzékeltük, hogy mennyi, és azt sem, hogy ehhez elég erős szél is társul. Ötkor a kocsiig is alig tudtunk elvergődni, kb. 20 centi friss hó borította, az út is elég csúszós volt, de Kata kocsija mindig, mindenen átment, na, meg hólánc is volt a csomagtartóban, ezért nem gyalog indultunk le a hegyről, hanem kocsival. A főúton nem is volt baj, de a Mitarbeiter Haus enyhe emelkedőjén, ami kb. 20 méteres, nem tudtunk feljönni.

A teljesség igénye nélkül címszavakban, tőmondatokban próbálom visszaadni azt az egy órát, amíg sikerült beállni a parkolóba. Magyarul és németül vegyesen kiabáltunk, ketten, négyen, hatan.

A káromkodásokat kihagyom, de mindenki kedvére rakosgassa a megfelelő helyekre.

Szerinted felmegyünk?

Ne viccelj, te mindenhol felmész, adj gázt, nagy lendület!

Kicsúszik, nem megy. Visszatolatok, megprobáljuk újra.

Megpróbáljuk újra?

Hívom Zolit!

Toljam? Vagy állj be ide?

Ide? Tolassak? Nem látok ki!

Baszki, tíz perc múlva kezdenem kell, álljatok már el az útból! Állnánk, nem látod?

Na, nekitolatok a hófalnak, bssza meg,

Hólánc?

Ja, lehet! Jönnek Zoliék!

Ő majd felhozza!

Neee, eltorlaszolta a kanyarnál az a köcsög. Mit csinál? Hóláncozik!

Mi is? Aha! És lapátoljunk!

Megfagytam.

Én már rég!

Mosolyogj, fotózok! Mit csinálsz? Most tényleg fotózol, te szerencsétlen?

Menj be, megfagysz, úgyse tudsz mit csinálni! Miért te tudsz? Várjunk!

Toljuk!

Gurulj vissza!

Én vissza nem gurulok, ha már eddig feljöttem!

Ancsa, ez új sapka? Cuki!

Ez a kicsi piros itt valamelyik recepciósé? Oké, akkor nem baj, ha rácsúsztál!

Rácsúsztam?

Neeem, tartjuk!

Sütit kér valaki? Miiit? Most kaptam csomagot! Neeee!

Hóláncotok van? Van! Eeeez? na ne, ezzel nem mentek fel!

Álljatok már el az útból, hogy mások felmehessenek!

Toljátok már, hogy felmehessünk!

Elszállta kuplung, szerintem.

Néézd, szikrázik! A hólánc?

Akkor sem hagyom itt, felvisszük!

Neee lapátolj már, nem ér semmit!

Toljad! Nem férek hozzá!

Nem érzem az ujjaimat!

Ez a köcsög tényleg bemegy?

Hol a sapkám? Rámfagyott a kesztyű!

Akkor holnap gyalog megyünk?

Forró zuhanyt akarok!

Menj előre forralt bort csinálni!

Nem bíírok lépni sem!

Toljad, meglesz!

Rátekeredett! Majd flexxel levágjuk.

Kocsi a parkolóban, a fehér dolgozós nadrágok és kabátok, sálak, sapkák sártól, kipufogófüsttől, hólánctól feketék, a kesztyűk ránkfagytak, mert közben a szél folyamatosan tolta ránk a havat.

Ennyire még soha nem fáztam. De megoldottuk, akármennyire is esélytelen volt.

Mert kell egy csapat! Most pedig forró tea, C vitamin, Neocitrán, mandarin, és narancs kombó.

A forralt bor bor hiányában elmaradt.

Védőháló

Azt hiszem, internet nélkül sokkal nehezebb lenne nekünk itt. Annyira függünk a világhálótól, hogy azt néha betegesnek is gondolhatjátok, de ez az egyetlen kapocs a másik életünkkel.

Szerencsére az egész Mitarbeiter Hausban ingyen wifit tudunk használni, így könnyű akár a szaunából feltölteni egy látképet, akár a szobánk sarkában skypolni.

Minden nap munka után elvonulunk egy kicsit a saját világunkba, bekapcsoljuk a laptopokat, és csak nevetünk azon, ahogy a szobákból vagy az étkezőből halljuk a jellegzetes csetcsipogást.

Igen, jó bekerülni az otthoni körforgásba, még ha csak percekre, órákra is. A régi ismerősök, barátok képeit, videóit nézegetve egy kicsit otthon érezzük magunkat, azt gondoljuk, talán nem is maradunk le semmiről. Talán.

Aztán ott van a skype, amikor végre láthatod is azok arcát, akik fontosak neked. És néha a szívem szakad meg, hogy csak kameraképet látok róluk, vagy amikor egy rossz internet kapcsolat miatt akadozik a beszélgetés. És tudom, hogy apukám, aki évekig idegenkedett a nettől, most otthon próbál életet szuszkolni a gépébe, hogy aztán újra lássanak, vagy hogy Levi virtuális koktélokat, meg pizzákat küldjön nekem. Mennyire fura, hogy csak pár gombot kell lenyomni egy konferenciabeszélgetéshez, és máris a szobámban hallom Angliát, Keszthelyt, egymás szavába vágva mesélünk, sztorizunk. És ugyanilyen gyorsan lesz néma csend.

Ilyenkor van nagy szükség arra, hogy aztán kimenjünk egymáshoz a közös konyhába a lányokkal, leüljünk vacsizni, vagy csak bekucorodjunk Kata ágyába Szex és New Yorkot nézni.

Hogy ne halljuk a csendet.

Nagyon sok erőt kapok személy szerint azoktól a félig ismeretlen olvasóktól, akik a blogom kapcsán küldik a kommenteket, vagy facebookon ismerősnek jelölnek, és küldik a bíztató üzeneteket, vagy időnként cseten rákérdeznek, mi újság az itteni őrültek házában.

Jó tudni azt is, hogy az otthoni ismerősök, szomszédok, rokonok is nyomon követik az életemet, drukkolnak nekem, apuéknak, és várják az újabb sztorikat. Próbálom egyensúlyban tartani a munkát, a szórakozást, a jó és a rossz dolgokat, igyekszem a valóságot úgy visszaadni, hogy ne ijesszek meg vele senkit.

Amikor bekapcsolom a gépet, nem csak a látogatottsági statisztikák érdekelnek, meg a népszerű oldalaim, hanem a reakcióitok, az üzenetek, amiket küldetek nekem.

Ha látom, hogy valaki zölden világít, akkor reménykedek abban, hogy írni fog nekem, magától is, talán, és nem kell folyton nekem zaklatni, hogy Szia, otthon veletek mi újság?

Szeretem, amikor vicces képeket, videókat vagy orosz zenéket kapok, amikor alvós napom van, és egy pasi egész nap hülyeségeket küld nekem.

Persze, több száz kilométer távolságról beszélgetni valakivel nem ugyanaz, mint személyesen látni a szemét, érezni az illatát, megérinteni, vagy megölelni, tudom.

De várom, hogy csipogjon a csetablak, vagy csörögjön a skype. Mert hiányoztok.

A képet a vedohalok.hu oldalról szedtem.

Modeshow

Már írtam arról korábban, hogy akár egy vásárlás is fel tudja dobni az itteni hétköznapokat. Ha Innsbruckba megyünk, biztosan végignézzük a kedvenc márkáink boltjait, próbálgatunk ruhákat, és a mostani őrült téli leárazásokon végre megvettük a szezon elején már kinézett csizmákat, kabátokat.

A címben szereplő divatbemutatót azonban nem az utcán, vagy a városban láttuk, hanem a hotel tartotta. És hogy kerültünk oda? Kata nem tud nemet mondani, Anita szép, mint egy modell, és szükség volt menedzserre na meg sajtósra is.

A szálloda vasárnap este a saját ruhakollekciójából divatbemutatót tart a vendégek részére a bár és a Caminhalle területén.

Míg a csajok a vörös szőnyegen, meg az asztalok között vonultak, addig mi a bárpultnál iszogattuk el a szereplésért kapott tiszteletdíjukat. Embernek öltözve, a vendégek közé vegyülve. Senki nem tudta rajtunk kívül, hogy azért olyan szépek az üvegfelületek, mert mi pucoljuk rendszeresen, vagy azért nincs a szőnyegeken egy folt sem, mert minden reggel nekünk kell porszívózni, vagy takarítani. Sőt, arról sem lehetett fogalma a mellettünk ülőknek, hogy előtte pár órával talán én hajtogattam össze a pizsamáját, vagy húztam le helyette a wc-t.

Egy órára Hamupipőkéből Princessinnek öltöztünk, és figyeltem, mi zajlik a pályán.

Hogy a magát olyan nagymenőnek gondoló főpincér sem tökéletes, hogy a vendég előtt hadonászik, miközben tálal, és hogy a szervizesek munkája sokkal nehezebb a miénknél. Folyamatos rohangálás a vendégek között, hozzák-viszik az ételeket, italokat, szedik az asztalokat és újraterítenek, már este tíz óra van, és ők még javában dolgoznak. Mi meg ötkor befejezzük.

Egy dolog működik nagyon jól, az pedig a vendégek ámulatba ejtése, és a gondoskodó figyelem. A mai napig a tulajdonos házaspár köszönti a vasárnapi turnusváltáskor a vendégeket, ők is beállnak szülinapi dalocskát énekelni a tűzijátékos tortához az ünnepelt asztalához, és ők konferálják fel a műsorokat is. A jelenlétük, a vendégekkel való foglalkozásuk a tökéletesen felépített imidzsük része, és senki nem hinné el ez alapján, hogy a háttérben néha bizony elég kuszán bánnak az alkalmazottakkal. Kifelé minden szép, kifelé mindig a legjobb arcukat mutatják.

Tegnap sem láttuk a divatbemutató alatt azt, amikor a magyar lányokat a háttérben rendre utasították, a konferanszié csak a gyönyörű magyar hauskeeping személyzetről, és az általuk bemutatott ruhákról beszélt. Míg a görög házmester, vagy az osztrák recepciós lány azt csinált a színpadon, amit csak akart, addig Ancsáék teljesen le voltak szabályozva. Nem baj, ők így is szépek voltak. Csak fura.

Ahogy az is fura, hogy elsőre a tulajdonos pasi meg sem ismert bennünket, sőt, lehet, hogy még most sem állt össze neki a kép, kik is ültek a bárpultnál, akikről sejtette, hogy látta őket valahol, de nem volt biztos benne, hogy hol. Na, igen. Nem egyenruhában voltunk, és a kitűzőn se állt ott a nevünk. Mert ugye, csak az alapján tudnak beazonosítani bennünket, hiszen darab-darab, a következő szezonban úgyis újak jönnek, ők maradnak csak, meg a saját tervezésű ruhák, krémek, borok.

Egy óra alatt egy nagyon vidám hangulatú bemutató során a vendégek megismerték a síruháktól kezdve a köntösökig terjedő kollekciót, megtudták, mit-hol tudnak megvásárolni, látták a Beauty Szalon termékeit, és azt, hogy a személyzet mennyire lelkesen vonulgat vasárnap este tízkor is közöttük. Ebből az látszik, hogy jó itt dolgozni.

A schow a háttérben persze folytatódik, de ennek részleteit csak a szezonzáró fizetés után fogom megírni.

A lényeg, csajok, hogy mi tudjuk, kik vagyunk, és miért vagyunk itt. A többi nem számít.

Lefagyva

Napok óta mínusz 10 fok alatt van a hőmérséklet, hajnalban közelített a mínusz húsz fokhoz is.

Ebben az időben még a kocsik sem indulnak be, az enyém be se pöccen, talán majd tavasszal.

Szerencsére, egy-két, a télre jól felkészült autós azért akad a Mitarbeiter házban, így nem késtünk el akkor sem, amikor Kata csúcskocsija is csak nyekkent egyet -kettőt, és csend.

Nem csak az volt ijesztő, hogy akkor most mi van a járgánnyal, hanem az is, hogy abban a hidegben esetleg fel kell mászni a hegyre.

Nem kellett, és délutánra a kocsit is bebikázták, az enyémet majd a szabadnapomon, de előtte megint ki kell szedni a hó alól. Mert ugye, a hó is esik. Tél van, telihold, jéghideg.

Ez napközben kicsit módosít az ablakpucolási módszerünkön is, na, nem úgy, hogy mostantól nem kell megpucolni, hanem most szárazzal törlünk csak. Rövid ujjú pólóban, az erkélyen. Nekem az első ilyen nagyon hideg napon fel sem tűnt, hogy kint tombolnak a mínuszok, hiszen ragyogott a nap, a szobákban is jó meleg volt, így egy pillanat alatt varázsoltam egy elég hosszú jégcsíkot az ablakpucoló kendőmmel a beutazós szoba erkélyajtó üvegére. Ahogy szárazzal próbáltam menteni a dolgot, csak még rosszabb lett a helyzet, az üvegajtó benti fele ráadásul hirtelen bepárásodott-tudom, fizika, de abból soha nem voltam jó-és dupla munkát csináltam magamnak fél perc alatt.

Amire még figyelni kell, azok a lefagyott hamutálak az erkélyeken. Ugye, el kell mosni, majd csontszárazra törölni, hogy ne tapadjanak két másodperc alatt az asztalhoz.

A napi C vitamin adagomat is megdupláztam, hiszen a szobákat ilyenkor is szellőztetjük, míg rendbe tesszük, és nem túl jó érzés a hátamnak, amikor a takarók formázgatása és emelgetése közben kapom a jéghideg, friss hegyi levegőt.

Sikeresen meg is fázott a derekam, hát, én eddig el sem tudtam képzelni, amikor mások mondták, hogy sajog a derekuk, miközben lépnek. Na, kipróbálhattam, élesben. Ez tényleg durva volt, majd bepisiltem minden egyes lépésnél, matracemelésnél. Lóbalzsammal kenegettem, pár nap alatt helyre jött, szerencsére, de jobban kell figyelni ezután.

Bár, elég nehéz úgy négykézláb fürdőszobát vagy lépcsőszegélyt mosni, hogy ne lógjon ki a hátunk, hiszen az egyenpólók nem túl hosszúak, azért kint az utcán, meg itthon sálat vagy plédet tekerünk magunk köré. Igazi matuzsálem mamik vagyunk ilyenkor.

De már minden nap világosabb van ötkor, amikor végzünk, megyünk kifelé a télből.

Addig is még sok jeges őrület vár bennünket, hamarosan éjszakai szánkózásra megyünk, aztán tandem paplanernyős ugrásra a havas hegyek közé. És még felfedezésre váró hütték is vannak a környéken.

Lebegés

Bár nem ebben a szezonban fogok megtanulni síelni, mert az össze-vissza szabadnapok miatt esély sincs egy kurzust elvégezni, a magán órákra meg sajnálom a pénzt, azért a hófödte hegyeken lécek nélkül is el lehet tölteni egy-egy napot.

Persze, jól fel kell öltözni, hótaposó csizma, síkabát, polár pulcsik és harisnya, na meg sapka, sál, kesztyű és napszemüveg.

Ha a munkahelyen kér valaki igazolást, hogy szezonmunkás, akkor 20% kedvezményt kap a sífelvonónál.

Ha a völgyben köd van, az még nem jelenti azt,

hogy a hegyen is az lesz, vagy nem egész nap.

A Penkenhez vezető felvonónál a minap szerencsénk volt, mert a délután egy részében ragyogóan sütött a nap, alattunk a tejfehér felhőkbe borult völgy és falvak, felettünk a kék ég.

Persze, közben beborult, ahogy a csizmás képen is látszik, már nem volt tiszta az idő, nem is jó ilyenkor síelni sem, hisz csapja a szél a szemedbe a hópelhyeket.

De kiváló alkalom beülni egy hüttébe, és felmelegedni egy Bombardinoval, vagy raclettel.

(A nevekre kattintva a koktél és az étel leírását találod a másik blogon.)

A hüttékben az a jó, hogy mindig jó a zene, hogy sok a jókedvű síelő és snowboardos, na, és elég nagy a választék a forró italokból.

Nincs is jobb, mint egy-két-három Bombardino mellett ücsörögni, nézni a hegyeket, és átbeszélgetni

, átnevetni a délutánt. Persze, otthoni szemmel talán kicsit furán hangzik, hogy délután kettőkor már túl voltunk az első becsípésen, de ilyenkor egy nagy séta a hóban, és kezdhetjük megint.

Ahhoz is kell erőt gyűjteni, hogy sorban álljunk az ebédért, amit helyenként a szabad ég alatt kell megrendelni. Igazi látványkonyha, sül a raclette, pörögnek a grillcsirkék, serceg a kolbász és a serpenyős krumpli. De legalább mínusz 10 fok van fent, és ahogy elnéztem, a pult mögött állók is folyamatosan kapták a védőitalt. Meg is érdemlik.

Mint ahogy mi is megérdemeljük ezeket a lazítós délutánokat, a hütték között a felvonókon lebegve. Nincs stressz, nincs baj a világgal, hisz a felhők felett süt a nap. Csak fel kell jutni.

Ilyenkor az sem baj, ha nincs céges telefon, nincs céges kocsi, hiszen este ötkor befejezzük a munkát, és nem kell izgulni, hogy este hányan kattintanak a hírlevélre, hogy telefonközelben legyünk, hátha a főnöknek eszébe jut egy jó ötlet este nyolckor, vagy izgulni azon, hogy a másnapi tárgyaláson mivel tudjuk csökkenteni a kiadásokat.

Néha boldogabbnak érzem magam a hegyekben, mint otthon a nagyvárosi dzsungelben.

Kevesebb a harc, több a pénz, és többet látok a világból, mint egyébként.

Könnyebben ki tudunk kapcsolódni, könnyebben áldozunk pénzt az élményekre, és van idő megélni, átélni a szépet.

És ahogy telnek a hónapok, az otthoni kapcsolatok is átértékelődnek, fontosnak vélt emberek maradnak el, és egészen új barátságok születnek.

Egy dolog biztos, akárhol is lebegek a világban, a szüleimre és a testvéreimre mindig számíthatok. A többi pedig melléklet.

Springerin

Már három hónapja dolgozok Zimmermadchenként, lassan átlátom a rendszert, az emeleten dolgozók és a Springerek közti különbségeket, és már van olyan nap, amikor szeretek itt lenni. Munka közben is. Ez persze jóval kevesebb annál, mint amikor mondvacsinált dolgokért kiabálnak velünk, de néha kifejezetten jó érzés egy bleibés (maradós) szobában rendet rakni, ágyat bevetni, gyerekruhákat hajtogatni. Az elmúlt héten egy szabadságon levő idősebb horvát kolléga helyett én csinálhattam napokig az emeletét, és bár többnyire egyedül, segítség nélkül kellett megbirkóznom az egész szinttel, beleláttam a saját emelet szépségeibe. Ebből az egyik az elég szép borravaló. Ha a vendégek nap mint nap látnak, tudják, hogy te veted be az ágyukat, takarítod a fürdőszobát, és még beszélgetsz is velük a folyosón, akkor vagy kézbe, vagy elutazáskor az ágyon hagyva szép kis borravalót kaphatsz szobánként. Amiből, ha Springer, vagyis csak beugró vagy, nem biztos, hogy kapsz, mert az idősebb kolléga szó nélkül zsebre teszi, és nem felezi meg veled.

Szóval, volt olyan eset, amikor egy nőnek 20 eurót ért, hogy egy mérettel nagyobb köntöst kapott tőlem.

Szuper, akarok egy saját szintet. És Springert hozzá, hiszen az mindenkihez jár, ha sok az elutazás. Vagy nem?

Nekem nem járt, a vasárnapi, leghúzósabb napot egyedül kellett végigcsinálni, úgy, hogy máskor ugyanazon az emeleten kevesebb elutazós szobához mindig küldtek segítséget. Én, hogy érezzem a törődést, egyedül szenvedtem végig a napot, sírni nem volt erőm, de meg tudtam csinálni, végeztem mindennel, és vagy annyira semmibe vett a Hausfrau, hogy a hibáim miatt sem hívott vissza a szobákba, vagy tényleg jó voltam.

Na, de nézzük, miből is áll a Springerek élete. Mivel nincs saját emeletünk, így mindig az adott napon derül ki, hogy egyedül helyettesítünk-e valakit egy egész emeleten, vagy segítségek leszünk valaki mellett. A Springerek reggel 7-től 9-ig a közös helyiségeket takarítják: recepció, bár, fitnesz, lépcsőházak, az öregek pedig vasalnak, és közben meghajtogatják a kocsijukba a törölközőket, lepedőket. Háromnegyed kilenckor, amikor kiderül, hova kell mennem, már csak vadászva találok tiszta szauna törölközőt, ágyneműt, miközben már indulni kellene a szintre, ahol ugye nem tudom, mennyi köntös, és kiegészítő van a kamrában, és ezek hova vannak eltéve. Mert előző nap nem ott voltam.

Azt sem tudom, ha egy vendég csak bordó kávékapszulát kér, vagy néha még azt sem, hány fürdőszoba van az adott szobában. Nem tudom, melyik vendég megy el korán síelni, és ha nincs a folyosó végén szobafoglaltság jelző elektromos tábla, akkor folyamatosan kopogtatok és fülelek, hol lehet takarítani. Ha egyedül kapok egy emeletet, akkor is azt várják el, hogy gyorsabban végezzek vele, mint az állandó gazdája, úgy hogy nálam mindent leellenőriznek, míg a régieknél nem. Ez azért bosszantó, mert látom, amikor törlöm a port, hogy melyik sarokban nem jártak előtte napokig, vagy hogy nem öntözik a virágokat, miközben ha én vagyok az emeleten, még a falakon levő fekete foltokat is le kell mosnom.

Persze, szó nélkül lemosom, sőt, meg is köszönöm többnyire, ha figyelmeztetnek arra, hogy például a wc-ben levő elektromos szellőztető belsejét-amit szerintem évek óta nem csavart ki senki-meg kellett volna tisztogatni, vagy hogy a wc kefe tartó nem elég csillogó.

Csak magamban dühöngök, de kifelé próbálok erős maradni.

Ha segítők vagyunk egy emeleten, akkor a rangidős kolléga leosztja a feladatokat, és vagy egész nap fürdőszobákat és wc-t, vagy szobákat kell takarítani. Így nem zavarjuk egymást, néha szinte nem is beszélünk, és gyorsabban haladunk.

És a napok is telnek, haladunk a tavasz felé.