Nálatok mikor van karácsony?

Bár a hivatalos naptár szerint még csak advent második vasárnapjánál tartunk, nálunk már volt karácsonyi vacsora és fadíszítés.

És nem csak nálunk. 

Ahogy beindul a téli szezon Ausztriában, úgy tűnik el egyre több ismerős hosszabb-rövidebb időre. 

Aki pedig szeretne a családjával karácsonyfát díszíteni és ünnepi menüt enni, az vagy megteszi ezt december elején, vagy majd a januári egy-két napos szabadsága alatt.

A mi családunkban is volt már karácsonyi vacsora január végén is, amikor az Angliában dolgozó testvéremék haza tudtak jönni.

Az, hogy a szezonmunkásoknak az ünnepek alatt dolgozni kell, nem kérdés. 

Aki szerencsés, az szenteste nem dolgozik, és legalább skypon ott tud lenni a családjával, de van, amikor az ember azt gondolja, jobb inkább dolgozni, és nem gondolkodni, nem arra gondolni, mennyivel jobb lenne otthon.

Persze, felmerül a kérdés, hogy egy nagyobb doboz legó, egy nagyobb kocsi vagy a kifizetett ház megér-e ennyit; aki soha nem dolgozott távol a szeretteitől vagy akinek nem dolgozott távol valakije, csak legyint most, és továbblép.

De akinek valóban lépni kell, mert nem elég neki a minimálbér, az most elindul, újra elindul, és maradnak a félig üres házak, a csonka családok, és a december eleji karácsonyok.

A nehezebb annak, aki megy. 

De aki marad, és egyedül bámulja a feldíszített fenyőt, mint én most, az is úgy érzi, meg fog bolondulni.

A tévéből, internetről ömlenek a karácsonyi reklámok, filmelőzetesek, dübörög a mennyből az angyal, közben pedig egyre nagyobb a forgalom a soproni kivezetőn. És a legtöbben nem csak a Bécsi adventi vásárig mennek.

Jó utat és boldog karácsonyt nektek!

Elvarázsolt karácsony

Csak akkor vagy egyedül, ha senki nem gondol rád-írta egy kedves barátom Szenteste.

És bár nem voltam egyedül, hiszen a többi magyar Zimmermadchennel együtt vacsoráztunk, azért ez a karácsony inkább egy átlagos szombat este volt, mint igazi ünnep.

A fát már két hete feldíszítettük, a családunknak szánt ajándékokat feladtuk postán, és mi is megkaptuk azokat a csomagokat, amiket otthonról küldtek nekünk.

Hallgattunk karácsonyi dalokat, koccintottunk, és finomakat ettünk, nevetgéltünk-köszönjük a sok-sok hazai finomságot Melinda szüleinek; de azért furcsa volt nem otthon ünnepelni.

Persze, felöltöztünk szép ruhába, ünnepi terítés is volt, meg igazi terülj-terülj asztal-a szarvaspörkölt is tökéletes volt-köszi, Tomi.

Míg egy éve az volt a legnagyobb problémám, hogy a két ünnep között én semmiképp nem akarok dolgozni, most szóba se jöhetett, hogy ma pihenjünk. Hiszen a szálloda tele van karácsonyozó családokkal, ünneplő-pihenő emberekkel. Akiknek ma is ki kellett takarítani a szobáját, akiktől le kellett vinni a sok ajándékzacskót, karton dobozt, akiknél fel kell porszívózni a tűleveleket, és akiknél el kell mosni a boros és pezsgős poharakat.

Nekem fura volt azt is látni ma, ahogy családok berendezkednek egy szállodai szobába ünnepelni.

Persze, kényelmes, mert nem kell se főzőcskézni, se takarítani, sőt, még fát sem díszíteni, de pont a közös készülődés öröme veszik el egy ilyen kényeztetős ünnepen. Pont azt nem látják a gyerekek, hogy anya főz, nem érzik a mézeskalács illatát a konyhából, nem látják, ahogy az apjuk beleerőszakolja a fenyőt a tartóba, és nem készítenek díszeket sem a fenyőfára.

Sok minden megvehető a világon, sok mindent megcsinálnak helyettünk mások, vagy most éppen én, de azt hiszem, bármennyi pénzem lesz, ha valaha lesznek gyerekeim, akkor ugyanúgy készülök velük a Szentestére, ahogy azt otthon láttam. Mert azok az órák, azok az illatok, mozdulatok nem vehetők meg pénzen, és nem helyettesíthetők egy délutáni masszázzsal vagy szaunával.

Köszönöm mindenkinek, aki gondolt, gondol rám, ránk, és persze holnapra még jó ünneplést, nekünk pedig borravalós jó munkát! Elvégre karácsony van...

Ho-ho-ho-hóóóó

Napok óta esik a hó, álmodni sem lehetne szebb karácsonyi díszletet ennél. Tényleg olyan, mintha egy képeslapon sétálnánk, minta egy elvarázsolt mesevilágban élnénk.

Mégis, összeszorul a szívem, ha arra gondolok, holnap szenteste, és még soha nem voltam ennyire messze azoktól, akiket igazán szeretek.

Hiába a hófehér hegyek, a hatalmas pelyhekben hulló hó, a mostani szentestét egy átlag szombat estének kell felfognom és megélnem, különben megbolondulnék.

Hiába van feldíszített kisfenyőnk és sül a puszedli, meg tervezzük a közös szombati menüt, lélekben mindannyian egyedül leszünk. Kivéve azok, akikhez eljön a családjuk, és velük fognak gyertyát gyújtani.

Igazán nem az zavar, hogy dolgozni fogok, nem is az, hogy nem ehetek anyu halászléjéből vagy céklasalátájából, hanem, hogy nem látom Levi csillogó szemeit, ahogy az ajándékokat bontja a fa alatt, és nem harmonikázhatjuk el együtt a karácsonyi dalocskákat.

És bár tudom, nem a világ vége, ha egy-két karácsonyt nem a családjával tölt az ember, most mégis azt gondolom, hogy ennek nem így kellene lennie, hogy biztos az én rossz döntéseim vezettek idáig.

Tudom, hogy a szezon végén akár hónapokig dolgoznom sem kellene, és egész nap strandolhatok meg csatangolhatok majd otthon a nyáron, bepótolva a most elvesztegetett időt, azért ez most nem könnyű.

Akkor sem, ha nagyon jó a csapat, akikkel itt vagyok, nem is tudom, mi lenne velünk egymás nélkül itt. Furcsa, hogy teljesen idegen, és egész más emberek jelentik most azt a szűk közeget, akiknek sírhatunk, akikkel nevethetünk. Akikkel együtt élünk, itt, a világ végi kis faluban, Finkenbergben, a hatalmas hegyek között.

Ahol találkozhatunk a Mikulással, a manókkal és ahol a fenyők között mókusok és tündérek laknak. Meg persze néhány gonosz boszorkány, de ismerjük a varázsigét, amivel elűzhetjük őket.

És csak esik a hó, megállás nélkül. Ropog a talpunk alatt, ahogy túrázunk, délután, este, amikor hócsatákat vívunk a hidakon, vagy medvetalpakat rajzolunk bele.

Boldog karácsonyt!