Ho-ho-ho-hóóóó

Napok óta esik a hó, álmodni sem lehetne szebb karácsonyi díszletet ennél. Tényleg olyan, mintha egy képeslapon sétálnánk, minta egy elvarázsolt mesevilágban élnénk.

Mégis, összeszorul a szívem, ha arra gondolok, holnap szenteste, és még soha nem voltam ennyire messze azoktól, akiket igazán szeretek.

Hiába a hófehér hegyek, a hatalmas pelyhekben hulló hó, a mostani szentestét egy átlag szombat estének kell felfognom és megélnem, különben megbolondulnék.

Hiába van feldíszített kisfenyőnk és sül a puszedli, meg tervezzük a közös szombati menüt, lélekben mindannyian egyedül leszünk. Kivéve azok, akikhez eljön a családjuk, és velük fognak gyertyát gyújtani.

Igazán nem az zavar, hogy dolgozni fogok, nem is az, hogy nem ehetek anyu halászléjéből vagy céklasalátájából, hanem, hogy nem látom Levi csillogó szemeit, ahogy az ajándékokat bontja a fa alatt, és nem harmonikázhatjuk el együtt a karácsonyi dalocskákat.

És bár tudom, nem a világ vége, ha egy-két karácsonyt nem a családjával tölt az ember, most mégis azt gondolom, hogy ennek nem így kellene lennie, hogy biztos az én rossz döntéseim vezettek idáig.

Tudom, hogy a szezon végén akár hónapokig dolgoznom sem kellene, és egész nap strandolhatok meg csatangolhatok majd otthon a nyáron, bepótolva a most elvesztegetett időt, azért ez most nem könnyű.

Akkor sem, ha nagyon jó a csapat, akikkel itt vagyok, nem is tudom, mi lenne velünk egymás nélkül itt. Furcsa, hogy teljesen idegen, és egész más emberek jelentik most azt a szűk közeget, akiknek sírhatunk, akikkel nevethetünk. Akikkel együtt élünk, itt, a világ végi kis faluban, Finkenbergben, a hatalmas hegyek között.

Ahol találkozhatunk a Mikulással, a manókkal és ahol a fenyők között mókusok és tündérek laknak. Meg persze néhány gonosz boszorkány, de ismerjük a varázsigét, amivel elűzhetjük őket.

És csak esik a hó, megállás nélkül. Ropog a talpunk alatt, ahogy túrázunk, délután, este, amikor hócsatákat vívunk a hidakon, vagy medvetalpakat rajzolunk bele.

Boldog karácsonyt!