Amikor azt írom, hogy álom meló, akkor az álom néha rémálmot jelent, főleg, amikor mindenért piszkálnak, amikor nem hogy dicséretet nem kapunk, de még a hajunk színébe is belekötnek. Ez egy másik történet lesz, egyszer.
Ez most az igazi álomszép dolgokról szól, igazi álomszép helyekről, ahova nem jutottam volna el, ha nincs ez a munka.
Azt már írtam, hogy a szabadnapok éltetnek bennünket, hogy a hegyek látványa, a hóesés, a kirándulások és az esti programok tartják meg az életkedvünket.
Nekem most két napig dupla feltöltődés jutott, mert látogatóba jött hozzám a testvérem, és együtt mehettünk el felfedezni a 3 ezer méteren levő jégbarlangot, együtt kóstoltuk a császármorzsát és a gőzgombócot, és együtt küzdöttünk vagy 50 méteren mínusz 16 fokban egy hóviharban a gleccser tetején.
Amikor az otthoni ismerősök irigykedve mondják, mennyire jó annak, aki külföldön dolgozik, akkor ők ezeket a napokat irigyelhetik csak tőlünk, de a heti 45-50 óra kemény munkát nem.
Azt gondolom, hogy mindent meg kell nézni, minden élményt ki kell próbálni, amíg itt vagyok, mert lehet, hogy egy egész napos alvással jobban kipihenném magam, és a pénzt sem költeném, de ezek az extra élmények motiválnak, tartanak életben.
Soha nem számoljuk át forintba a belépőket vagy az ebédeket, csak azt nézzük, hogy a fizetésünkhöz képest mennyire törpülnek el ezek az összegek.
Síelni még nem tanultam meg, de a környékbeli hegytetőkön már kirándultam, ebédeltem, boroztam. Mert igenis megérdemlem, megérdemeljük, és minél több részét látom a világnak, annál több leszek én is.
Amikor a tévében vagy a filmeken láttuk, hogyan küzdenek a hegymászók a hóviharban, mennyire nehéz menetelni a szűz hóban, nem gondoltam, hogy egyszer nekem is lesz ilyen élményem. A jégbarlangos túránk után kb. 50 métert kellett visszagyalogolnunk a felvonóhoz, de olyan hóvihar kerekedett fél óra alatt, hogy a hófuvás ellepte az utat, szemünkbe csapta a szél a havat, ami hullott a felhőkből és kavargott a földön is, és közben fel kellett másznunk egy enyhe emelkedőn. Szó szerint fájt a levegővétel, minden egyes lépésért meg kellett küzdeni, mert elsüllyedtünk a hóban és felborított a vihar. Mínusz 16 fokra hűlt le a levegő, kb. 20 méterre láttunk, esélyünk sem volt a hegycsúcsokra lenézni, és még lefelé a felvonón sem olvadtunk ki. Az arcunk, ahol nem fedte sál vagy a sapka tűzpiros lett a belecsapódó hótól, a hajunk megfagyott egy pillanat alatt, mégis életreszóló élményt kaptunk.
És bár holnap reggel, ahogy az ablakból elnézem, szintén egy extrém gyalogtúrával jutunk fel a hotelhez is, mert úgy szakad a hó, hogy esély se lesz kocsival nekiindulni, és fél hétkor még nem fogják letakarítani a járdákat, már a vasárnapi kiírást várom, amikor megtudom, mikor lesz a következő két szabad napom.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése