Ezt látjuk....

Ezt látjuk az infraszaunából, ami a Mitarbeiter Hausban van, ahol próbálunk erőt gyűjteni, ahol próbáljuk a fájós hátunkat egy kicsit átmelegíteni, ahol tudunk napi 40 percet lazítani.

Amikor ilyen képeket teszek fel a blogra, vagy a facebook üzenőfalamra, akkor üzenem a világnak, hogy csak kibírjuk valahogy, vannak itt szép és jó dolgok is. Amit érdemes megmutatni, amiért talán megéri itt lenni.

De amikor olyan üzeneteket, megjegyzéseket kapok, kapunk, akik külföldön dolgozunk, hogy bezzeg, ti mennyi szép helyen jártok, bezzeg, ti milyen finomakat esztek, bezzeg, ti mindig buliztok, akkor kicsit elkeseredek az emberek hozzáállásán.

Mert azt nem látja senki, amikor a mosodában küzdünk a vasalógéppel, amikor négykézláb mossuk fel a fürdőszobákat, vagy térdelünk a wc előtt. Tudunk ezen is nevetni, de lefotózni sajnos nem tudjuk, mert napközben nem lehet nálunk sem telefon, sem fényképezőgép. És erről úgy győződnek meg a főnökeink, hogy időnként kipakoltatják a zsebeinket.

Az időnk nagy részét a munkahelyen töltjük, napi 10 órát, heti másfél vagy két szabadnappal, attól függ, kinek milyen a szerződése. Vasárnap mindig dolgozunk, bezzeg, ezt nem irigyli senki.

Mindig azt mondom, ki lehet próbálni, meg lehet nézni, ki mennyit bír távol a családjától, a barátaitól, a megszokott ágyától, a megszokott munkájától.

Amikor nem dolgozunk, akkor fel kell tölteni az élményraktárainkat, be kell gyűjteni a jó dolgokat a környékről, legyen az egy szép erdő, egy havas hegy, egy bevásárlókörút vagy egy reggelig tartó bulizás.

Sok minden szépen hangzik, főleg a számok, igen, a fránya pénz, sok gyönyörű helyet látunk a világból, mégis a Balatoni tanúhegyek vannak a gépemen háttérnek beállítva, mégis hetente végignézzük egymás balatoni fotóit, és ha külföldi vendég jön a konyhánkba, leültetjük a gép elé, és mutogatjuk neki Szigligetet, Siófokot, Keszthelyt.

Mert valahol mégis abban bízunk, hogy azt a pénzt, amit itt keresünk meg, otthon tudjuk majd elkölteni.

Hogy érdemes lesz hazamenni, és otthon élni.