Ha az álmaink magasra szállnak, meg kell küzdenünk értük

2012. január 27., péntek

Hogy csapatod?

Már több bejegyzésben említettem, hogy sok magyar dolgozik itt a szállodában, és a szobalányok jó része is magyar. Az új Mitarbeiter Hausban is öten lakunk egy nagy lakásban, egy óriási közös konyhával, ahol esténként igazi magyaros ételek készülnek.
Ha valaki szabadnapos, akkor többnyire meleg vacsorával várja haza a többieket.
Az igazi otthoni ízeket Melinda varázsolja az asztalra, lecsó, babgulyás csipetkével, főzelékek, tyúkhúsleves daragombóccal, tarhonya, mikor lent belépünk a kis mágneses kártyánkkal az épületbe, már érezzük az illatokat.
Ez két okból veszélyes. Egyrészt, mert folyamatosan és sokat vacsorázunk, másrészt, ilyenkor előkerülnek az otthoni pálinkák, borok, kiegészítve Aperollal vagy Bacardival. És ha már eszünk-iszunk, akkor vendégeket is hívunk. Ha pedig vannak vendégek, van mit enni-inni, akkor zenét is hallgatunk. Zárójeles megjegyzés: szélesedett a zenei repertoárom a Delta együttesen át Nótár Mériig, bár én még nem tudom torkom szakadtából üvölteni ezeket. Szóval Lady Gagától Zoltán Erikán át minden szól a CD-ken, kiegészítve a lengyel Viva Tv aktuális slágereivel.
A tortás buli óta (ja, nem, torta nem volt...) csak tízig tombolunk itthon, de érdemes benézni hozzánk egy ilyen estére.
Vagy csak fülelni másnap reggel a mosodában, amikor rakjuk össze az esti sztorit.
Már azt is megtanultuk, hogy jobb lemenni a másik faluba, mint az itteni diszkóban táncikálni. Kevesebb eséllyel futunk össze kollégákkal, főnökökkel és persze a vendégekkel.
Mayrhofenben van egy nagyon jó party-hely, a Brücken, ahol tegnap is sikerült a színpadon táncolni. Már a belépőnk is egyedi volt-de most tudjuk, hol fáztunk meg-mert letekert ablakú kocsival mentünk végig a falun, minden ablakból lógott valaki. Kata is, aki vezetett...
Ma azt is tudtam, mitől fáj a derekam, 10 centis sarkú csizmában ugrálni egész este zúzósabb, mint a porszívót cipelni.
És mivel a magyar lányok nem csak főzni tudnak, de a legszebbek is, viszonylag könnyű táncostársakat találni a síelő, snowboardozó angolok, németek, hollandok között.
Van, hogy Barbaraként, van, hogy telelő vendégként mutatkozunk be, van, hogy kicsit sem érteni német, de minden ilyen buliban nagyon jól elvagyunk.
Aki másnap dolgozik, az éjfélkor nem tökhintóba, hanem taxiba ül, aki pedig szabadnapos, az reggelre ér csak haza.
És aki másnap dolgozik, az nagyon erősen koncentrál a reggeli sminkre, és az összekoordinált mozdulatokra, hogy ne vegyék észre rajta a kicsapongás nyomait. Mert akkor dupla szivatást kap.
Ez tapasztalat.
És azon is viccelődünk, hogy jobb jelenléti ívet írni este, amikor bulizunk, ha esetleg másnap a Büroban a szőnyeg szélén állva kell bediktálni a neveket, akkor oda tudjuk adni.
Hetente legalább egyszer "mulatunk", ez is a túlélés egyik feltétele errefelé. Hogy önfeledten táncoljunk, kornyikáljunk, és nem utolsó sorban "embernek" öltözzünk, ha elmegyünk itthonról.

2012. január 24., kedd

Szabadnapok

A szerződésem szerint heti két szabadnapot kapok, arról írtam már, hogy vasárnap és az ünnepek alatt általában dolgoznunk kell.

Nem tudjuk előre, hogy a következő héten mikor nem kell menni dolgozni, többnyire vasárnap reggelre van kifüggesztve a következő heti beosztásunk.

Ha szerencsénk van, akkor nagyjából ugyanazokon a napokon vagyunk szabadok, ha nem, akkor néha 8-9 napot is kell menni egyszerre.

Nekem most egy péntek, szombati szabad, majd egy vasárnapi munkanap után 2 Ruhetage jutott, de könnyen elképzelhető, hogy legközelebb csak a következő hét második felében tudok majd pihenni.

Ezért használom ki minden percét annak, amikor nem kell bemenni, ezért járunk kirándulni, vagy ha rossz idő van, akkor szaunázni, edzeni a Mitarbeiter Hausba, hogy ki se kelljen szagolnunk a hóba.

Vagy ezért állok neki sütni, hogy mire hazaérnek a többiek, valami friss sütemény vagy kenyér legyen itthon.

Készült már itt hópehely muffin és aszalt paradicsomos cipó is, ezek receptjeit a másik blogomon olvashatjátok, ha rákattintatok az ételnevekre.

A szabadnapokon van idő kicsit rendszerezni a fotókat, aztán közösen megnézegetni az itteni és az otthoni élményeket is, van idő mosni, a szobánkban is port törölni, csapot és wc-t polírozni.

Levisszük a szemetes zsákokat, szortírozva természetesen a papírt, kartont, műanyagot a háztartási hulladéktól, és ilyenkor tüntetjük el a színes és fehér üvegeket is a közös konyhából. Na, meg az energiaitalos flakonokat. Mindent a megfelelő konténerbe dobva, persze.

Ha valaki egyedül szabad, és rossz idő van, akkor egy délutáni filmnézés, olvasás vagy egy jó alvás is belefér a napba. Ma én is egyedül voltam itthon, szakad a hó, még jó, hogy tegnap voltunk Innsbruckban kirándulni. Piacon és plázában csatangoltunk, na, meg a belvárosban sétáltunk, persze nem hagytuk ki a Munding cukrászdát és a Swarovski boltot sem.

Ma egyedül bicajoztam az edzőteremben, aztán szaunáztam, kenyeret sütöttem, aludtam, és még szakirodalmat is bújtam a neten. A havat csak bentről nézem, elég lesz holnap kétszer megmászni benne a hegyet. Mert holnap Zimmerstundés leszek.

De addig még pár óra Wochenruhetag!

2012. január 21., szombat

Ezt látjuk....

Ezt látjuk az infraszaunából, ami a Mitarbeiter Hausban van, ahol próbálunk erőt gyűjteni, ahol próbáljuk a fájós hátunkat egy kicsit átmelegíteni, ahol tudunk napi 40 percet lazítani.
Amikor ilyen képeket teszek fel a blogra, vagy a facebook üzenőfalamra, akkor üzenem a világnak, hogy csak kibírjuk valahogy, vannak itt szép és jó dolgok is. Amit érdemes megmutatni, amiért talán megéri itt lenni.
De amikor olyan üzeneteket, megjegyzéseket kapok, kapunk, akik külföldön dolgozunk, hogy bezzeg, ti mennyi szép helyen jártok, bezzeg, ti milyen finomakat esztek, bezzeg, ti mindig buliztok, akkor kicsit elkeseredek az emberek hozzáállásán.
Mert azt nem látja senki, amikor a mosodában küzdünk a vasalógéppel, amikor négykézláb mossuk fel a fürdőszobákat, vagy térdelünk a wc előtt. Tudunk ezen is nevetni, de lefotózni sajnos nem tudjuk, mert napközben nem lehet nálunk sem telefon, sem fényképezőgép. És erről úgy győződnek meg a főnökeink, hogy időnként kipakoltatják a zsebeinket.
Az időnk nagy részét a munkahelyen töltjük, napi 10 órát, heti másfél vagy két szabadnappal, attól függ, kinek milyen a szerződése. Vasárnap mindig dolgozunk, bezzeg, ezt nem irigyli senki.
Mindig azt mondom, ki lehet próbálni, meg lehet nézni, ki mennyit bír távol a családjától, a barátaitól, a megszokott ágyától, a megszokott munkájától.
Amikor nem dolgozunk, akkor fel kell tölteni az élményraktárainkat, be kell gyűjteni a jó dolgokat a környékről, legyen az egy szép erdő, egy havas hegy, egy bevásárlókörút vagy egy reggelig tartó bulizás.
Sok minden szépen hangzik, főleg a számok, igen, a fránya pénz, sok gyönyörű helyet látunk a világból, mégis a Balatoni tanúhegyek vannak a gépemen háttérnek beállítva, mégis hetente végignézzük egymás balatoni fotóit, és ha külföldi vendég jön a konyhánkba, leültetjük a gép elé, és mutogatjuk neki Szigligetet, Siófokot, Keszthelyt.
Mert valahol mégis abban bízunk, hogy azt a pénzt, amit itt keresünk meg, otthon tudjuk majd elkölteni.
Hogy érdemes lesz hazamenni, és otthon élni.

2012. január 20., péntek

Im Stau

Ma felszenteltük a hóláncot. Bár nem terveztem.
Délelőtt kicsit csepergett az eső, pont tökéletesnek tűnt az út egy nagybevásárlásra.
Amikor leértünk a völgybe a bolthoz, már szállingózott a hó, de nem volt vészes. Almás sütit akartam sütni, ahhoz kellett tojás, meg pár napra elegendő kenyér, tej, szalámi, sör is került a bevásárlókosárba. Kb. fél óra alatt végeztünk, aztán elmentünk a Drogériába vitaminokat meg új illatú tusfürdőt, mosószereket venni. Na, ekkor már annyira esett a hó, hogy a déli kávézást meg sem ejtettük a kedvenc cukrászdánkban, inkább elindultunk, fel a hegynek.
Bár még csak nulla fok volt, az út annyira csúszott, hogy nem kicsit paráztam. Ha elveszítem a lendületet, akkor nem megy feljebb a kocsi, ha túl gyorsan megyek, átcsúszok a túloldalra, ahol a kanyarból bármikor jöhet a busz.
Hólánc a csomagtartóban, még originál gyorskötözővel.
És az egyik kanyarban megállt a sor. Egy kamion, mellette egy sörszállító teherautó, és állnak.
Hogy fogok így felmenni? Meliiii! Most mi lesz? Meg kell állni.
Az előttünk levő kocsik nagy bőszen elkezdik feltenni a hóláncokat, a tükörben látom, hogy mögöttünk is. Akkor itt szerelés lesz. De hogyan?
Meli kipattan a kocsiból, színjég az út, szakad a hó, és odamegy az előttünk álló zillertali rendszámú autóshoz, hogy lenne egy kis problémánk, mert nem tudunk hóláncot szerelni.
Szó nélkül hátrajön hozzánk a pasi, három perc alatt teszi fel a két láncot a hátsó kerekekre, megjegyezve, hogy ezekkel nem jutok sokáig-igen, igazi magyar vétel, de nekem most csak kb. 200 métert kéne megtenni. Felfelé, a szerpentinen.
De áll a sor, senki nem mozdul, néhányan megfordulnak, és visszamennek a lenti faluba.
Melinda pedig gyalog elindul felfelé, megnézni, mi a helyzet az elakadt kamionnál. Miközben én még mindig azon izgulok, hogy a jégen egyszer csak elkezd visszacsúszni ránk a sok autó, és meg sem állunk a szakadék aljáig. Tudom, gyengék az idegeim...
De legalább megtudtuk, hogy hóláncszerelés van valahol feljebb is, nem is látni a sor elejét. Kb. háromnegyed órát álltunk a hegyen, közben a csomagtartóból megettük a jégkrémeket is.
És én továbbra is paráztam, azon, hogy mi van, ha elszakad a hólánc, vagy ha nem is bírja így sem az autó. De Melinda teljes nyugalommal közölte, hogy akkor majd szerez egy kötelet, és valaki felhúz bennünket.
Aztán szép lassan elindult a sor, kb. 10-zel araszoltunk felfelé, és három kanyarral feljebb már ott állnak a rendőrök, és csak a hóláncos autókat engedik tovább. Se felfelé se lefelé nem lehetett ekkor már másképp menni.
Azt persze mondanom se kell, hogy se kesztyű, se sapka, se sál nem volt nálam, és fehér kabátban voltam. Elvégre szabadnap van, és csak kocsival jövünk-megyünk, hideg sincs. Vagyis nem volt.
Tanulság? Mindig legyen nálad meleg cucc, hólánc, némi enni és innivaló, és legyen bátorságod szólni valakinek, hogy segítsen. Vagy maradj a parkolóban.


2012. január 19., csütörtök

Csillagok-avagy szállodamarketing és a valóság otthon és Ausztriában

Kicsit rendhagyóbb ez a bejegyzés, mert most nem az itteni munkámról és a szálloda belső életéről írok, hanem arról, mit lát és mit kap egy vendég, ha négy csillagos ellátásért fizet. Mit kap érte Ausztriában, és mit kap érte otthon.
Sajnos az összehasonlításban, legalábbis az én szemszögem alapján most sem a magyar oldal nyer, és annak ellenére, hogy a szálloda, ahol dolgozok, befelé nem tökéletes, vendégként bármikor szívesen kipróbálnám.
Kezdjük azzal a videóval, ami kiverte nálam a marketinges biztosítékot. Otthon a zalakarosi Men Dan Hotel-ami pár éve még az egyik legjobb wellness szálloda volt-most úgy hirdeti magát, hogy időnként a medencébe szórják az aktuális marketing büdzséjüket.
Akkor ehhez nézzétek meg azt a videot, ami most került fel a munkahelyem facebook oldalára. Profi. Ki akarod próbálni, meg akarod nézni, át akarod élni.
Most ne abból induljunk ki, hogy az átlag embereknek nincs pénze pihenni, mert ugye, nem is az megy négy csillagos helyre áztatni magát, aki évekig kuporgatja rá a pénzt, abban bízva, hogy talán aznap szórnak a medencébe tízezreseket, amikor ő ott úszkál.
Ha van pénzem a négycsillagos pihenésre, akkor én ott királynőként akarom magam érezni, és nem tömegharcban indulok a visszadobált pénzért.
Tudom, otthon a büdzsé is kisebb, hogy profi filmeket, reklámokat készítsenek a szállodák, múzeumok, de például a Festetics kastély még mindig személyként nyomul a facebookon.
Hol vannak a szakemberek? Ja, egyik-másik épp szállodát takarít a világ másik részén, mert épp egyik haverjának sincs se hotelje, se kastélya.
Nézzünk egy másik példát, amikor valaki a szállodai marketing alapján választ egy helyet, és mégis pofára esik.
Élménybeszámoló egy Budapest közeli 4 csillagos helyről:
"Becsekkolás után le kellett mennünk szólni, hogy elfejtették felporszívózni a szobát, pattogatott kukorica maradványok mindenütt, aztán fel óra múlva megérkezett Mari a takarító, persze, hogy ő volt felháborodva, majd megkérdezte, hol koszos a föld, na erre én már kicsit kiborultam, MINDENHOL B..MEG!!!!"

Ehhez képest ugye nálunk addig vendég nem jöhet a szobába, míg az általam már tökéletesnek gondolt, kitakarított szobát a Zimmerfrau le nem kontrollálja, ami alatt azt értem, hogy a legutolsó sarokba is benyúl, hogy nincs-e porszem, a fürdőszoba minden részét átvizslatja egy kósza hajszál után, és ha valami nem tetszik neki, lehet újra porszívózni, de akár ágyat is húzni, ha szerinte a takaró nem elég feszesen van összehajtva.
Te melyik szobában szeretnél vendég lenni?
Vagy nézzük a vacsorákat, ebédeket.
A korábbi idézet folytatódik, mert a magyar szálloda kiválasztásánál fontos szempont volt a konyha, az étterem, ahol egy általam is nagyra becsült séf a kreatív tanácsadó.
Nézzük megint az élménybeszámolót:
"Hát, Segal Viktor szerintem f.ngani se jár ebbe a konyhába…az ember tényleg azért jár ilyen helyekre, hogy megismerhessen újdonságokat, megkóstolhasson dolgokat, amiket amúgy nem engedhet meg magának, legyen választékos a vacsora, egy kicsit legyen bőség zavara, hát itt, ehhez képest van rántott karfiol, sült csirkecomb, gombás csirkeragu és paprikás csülök...és meg mindig boldog lennék ezekkel az alapanyagokkal, ha különlegesebben készítenek el, de itt még mi sózunk, borsozunk..."
Az éttermi élménybeszámolóhoz tartozik még, hogy a pincérek nem tudták megmondani, miért szálkás a szerintük disznóhúsból készült ragu.
Ebben az osztrák szállodában nem mehet ki a placcra úgy felszolgáló, hogy az esti meetingen ne kérdezték volna ki tőle az aznapi menüt-alapanyagoktól az elkészítési módjáig.
Igaz, hogy a séf egy vadbarom, amúgy, a főpincér is, de a vendégek ezt a részét nem érzékelik.
Csak azt, hogy a pénzükért megkapják az elvárt minőséget. És visszajönnek, 10-15 éve.
Remélem, hogy az otthoni szolgáltatók is előbb-utóbb rájönnek arra, hogy nem a hirtelen meggazdagodás, hanem az állandó minőség nyújtása lenne a cél, és akkor a törzsvendégek meg az általuk hozott baráti körök eltartanák a szállodákat, és nem kéne szánalmas pénzdobálással felhívni magukra a figyelmet.


2012. január 18., szerda

Le a hegyről

Szerencsés véletlenek alakították, hogy ma délután kicsit tudtunk lazítani.
Reggel kocsival kellett menni dolgozni, hogy ki tudják pucolni a Mitarbeiter Haus parkolóját.
Kamionnal hordták el a sok havat, nem lehetett egyszerű. A hotel pedig most csak fél házzal működik, így délután háromkor-az elmúlt két és fél hónapban először-korábban eljöhettem.
És mivel autóval voltam, két perc alatt hazaértem, és úgy gondoltam, a kocsinak és nekünk is kell egy kis kiruccanás. Valahova, messze, ahol nem találkozunk össze szállodás kollégákkal.
A szabadnapos magyar zimmermadcheneknek és magamnak is adtam negyed órát, hogy embernek öltözzünk, hogy végre ne fehér nadrágban, vagy síoverálban legyünk, és meg sem álltunk Innsbruckig.
Zene teljes hangerőre, tombolás a kocsiban, benzinkúton kinek sör, kinek Red Bull, munkáról egy szó se, igazi csajos témák és röhögés.
A nagyvárosban pedig semmi mást nem akartunk, csak bámulni a plázában a kirakatokat, ruhákat próbálgatni, vásárolni, és vacsizni.
Ha be vagy zárva a világ végére, akkor néha be kell szabadulni egy nagyvárosba, gázt kell adni a kocsinak is az autópályán, végre nem azon a tíz-húsz megszokott kanyaron kell keringeni, és nem a megszokott arcokat látjuk a boltokban, kávézókban.
Igen, tudom, egy pláza nem mindenkit dob fel, de hát, vásárolni minden lány szeret. És annyira jó a kedvenc márkák új vagy épp akciós ruháit nézegetni, meg bambulni a kirakatokat, válogatni a kesztyűk vagy a fülbevalók között.
Jó beülni a Vapianoba vacsizni, kicsit érezni az olasz életérzést, pastát és tiramisut enni, Szex és New York-ot játszani az asztalnál, miközben friss bazsalikom levelet rágcsálunk. És végre nem csak a hegyi jeti pasik mászkálnak körülöttünk, hanem igazi, nagyvárosi férfiak. Látjuk, kinek milyen a cipője, látjuk, hogyan öltöznek az osztrák lányok, miben nyomulnak a pasik, és most már nem csak a legújabb snowboardos divatban vagyunk otthon. Néha kicsit ritmust kell váltani, és nem csak a hegyeket, meg a hüttéket kell megnézni.
Végtelen a tér. Felfelé, és előre.
Ma jó itt lenni.

2012. január 14., szombat

Egynapos Zimmerbursch

A Zimmerbursch a fiú szobalány. Ha valaki nem tudná. Létezik, tényleg.
Ma nálunk is volt egy magyar fiú próbanapon.
Hetek óta minden nap elmondják, hogy le leszünk cserélve, hogy a magyarok slamposak, lassúak, és nem szeretetből dolgozunk, hanem a pénzért. Nem igazán értem, hogy ha valóban egyik napról a másikra találnak helyettünk másokat, ahogy mondják, akkor minek játszanak velünk még, ha meg ezzel akarnak motiválni, akkor én rossz suliba jártam, mert engem ez inkább elkeserít, mint ösztönöz. Hogy hiába csinálok meg mindent, az eredmény szerintük brutál.
Na, és ehhez jön, hogy az első próbanapos új ember, aki nyilván valamelyikünk helyére jön, az fiú és magyar.
A srác folyami hajón dolgozott korábban, ennek tapasztalatával kellett ma egy négy csillagos szobát úgy megcsinálnia, hogy semmilyen instrukciót nem kapott hozzá.
Pont az én emeletemre osztották be, a főnök mérte az időt, hogy mire készül el. Egy olyan szobával, amit még soha nem látott, egy olyan hotelban, aminek a szokásait nem ismerte. Csak azt mutathattam meg, mit hol talál a kamrában, és elmagyarázhattam a kódokat a gyerekágyról meg a kanapéról. Aztán ki lettem zavarva a szobából.
Már eleve fura volt nekem is, hogy egy magas, izmos fiú matracot huzatol vagy kádcsapot políroz, de mindenki maga dönti el, miképp valósítja meg önmagát.
Persze, ő sem ennek tanult, ő is területi vezető volt, és embereket irányított korábban otthon, de fele ennyi pénzt sem kapott érte.
A szoba nem túl gyorsan, de elkészült, tiszta lett, és a dolgok is nagyjából a helyükre kerültek.
A délutánt velem töltötte, végre nekem is volt Springerem, de rájöttem, nem is olyan jó dolog nekem leosztani, hogy akkor légyszi, pucold ki a wc-t, meg porszívózz. Mert mást nagyon még nem lehetett rábízni, hisz hol is kereste volna a köntös kitűzőt, vagy a krémeket, szappanokat.
Néha azt éreztem, hogy hátráltat a sok kérdésével, de közben belegondoltam, én ennél is rosszabb lehettem az első napon, és velem mindenki nagyon türelmes volt.
Szerencsére hamar rájött, hogy ha nem gondolkodik és nem keres logikát a dolgok mögött, akkor minden sokkal gyorsabb, és még röhögni is lehet egymáson munka közben.
Amikor végeztünk az emelettel, a Residens rész lépcsőházát kellett felmosnia. Itt megvillantotta táncos tudását, tényleg nagyon lelkes és vicces volt.
Alapvetően viccesnek gondolom, ha valaki fiúként szobalány lesz.
A csavar most jön.
A próbanap végére eltűnt a főnökünk, így ő nem tudta, hogy maradhat-e, és ha igen, hol aludhat. Mert ugyan mutattak neki egy szobát, de kulcsot nem kapott hozzá.
A főnökünk épp kontrollozta a Mitarbeiter Haust, ahol lakom, -igen, megnézte, rend van-e a szobákban, milyen a vízcsap a fürdőnkben-így találkoztam vele, és szóltam neki, hogy a magyar fiú várja.
Csak telefonon hívta fel, és küldte haza, hogy még a jövő héten tesztel embereket, és azután dönt.
Hogy miért vagyok kiakadva? Idejön valaki majdnem ezer kilométerről, dolgozik egy egész napot, kap egy kis ebédet, és este mehet haza. Alvás nélkül. És ezt telefonon közlik vele.
Vagy fizessen egy panzióban magának jövő hétig szállást, hogy megtudja, kell-e ide.
És miért teszik meg ezt velünk? Mert holnap is fog jönni valaki, meg holnapután is, és a jövő héten is, és dolgozik egy napot ingyen, hátha felveszik, és az utolsó ötvenezer forintjából megtankolja az autóját, éjszaka utazik, reggeltől estig dolgozik, aztán vagy felveszik vagy nem.
Ennyire egyszerű.
Mi pedig látjuk, hogy már körülöttünk is fogy a levegő, hiszen lehet, hogy pont az én helyemre jön az, akit betanítok a munkára.

A képet az LG porszívó oldaláról szedtem le.

2012. január 11., szerda

Hedonista kalandok Tirolban

Aki a kezdetektől olvassa a blogomat, talán emlékszik arra, hogy alapvetően gasztroblogger vagyok, ez a zimmermadchenes időszak egy kisebb kitérő az életemből.
A jó hír viszont az, hogy az osztrákoknak is vannak nagyon finom ételei, jó kávézói, hütték, ahol finomakat ehetünk, sajtok, sonkák és tejek a boltokban, így a gasztroblogom is folyamatosan bővül az itteni friss étel élményekkel.
Akit érdekel, hogy mi a különbség a hagyományos krapfen és a zillertali krapfen között, az kattintson és olvasson. (Krapfen-fánk)
Ha szeretnél többet tudni a császármorzsáról vagy a gőzgombócról, vagy érdekel, milyen itt a máglyarakás, akkor is kattints a szavakra.
Beszámolok a kedvenc italokról is, kezdetnek a zillertali tejről és az aperol spritzről, de lesz majd szó a napokban a Glühweinról és a Jagerteeről is.
Ha nem csak a tiroli munkára vagy kíváncsi, hanem a szabadnapok ízesebb élményeire is, akkor olvasd rendszeresen a Szilvaszemmel a világ című blogmat is.

2012. január 10., kedd

Sok a hóból...is...

Már sokkal több a hó, mint a legszebb tiroli képeslapon vagy prospektuson. Talán azért nem mutatják be a turistáknak szánt képeken a valóságot, nehogy megijedjenek ettől a hihetetlen mennyiségű fehérségtől. Ami, valljuk be, a sípályákon nagyon jól jön, még a messzi hegycsúcsokon és az erdőkön is jól mutat, de az autómat napok óta nem látom a hó alatt, és a másfél méteres hóban munkába caplatni sem túl egyszerű. Nem beszélve a háztetőkről, az útszéli domboldalakról, ahonnét egy kicsi olvadás után lezúdul az egész. Napok óta folyamatosan havazik.
A hotel vezetősége pedig kitalálta, hogy az alkalmazottak ezentúl nem járhatnak autóval dolgozni. A hivatalos indoklás szerint, ami a Mitarbeiter Zeitungban is megjelent, azért, hogy ne szenvedjünk balesetet, és amúgy is nagyon jót tesz a testnek, a léleknek és a közérzetünknek is egy kis séta.
Ez napi 2x 15 perces gyaloglást jelent, ha valaki nem Zimmerstundés. Mert akkor 4x. Ennyivel kevesebb pihenést, és ha még hozzávesszük, hogy teljes sífelszerelésbe kell öltözni, hogy felvergődjünk a hegyre, és az ottani öltözőben át kell vedelni az aznapi aktuális egyenruhába-de nem lehet gyűrött, vagy hófoltos semmink sem, akkor jóval több idő ez.
Reggel fél hétkor, éppen még csak félhomály van, igazán izgalmas a kanyarokban felfelé mászni, úgy, hogy se a busz, se a szállító autók ne üssenek el, és lehetőleg seggre se üljünk a csúszós úton. Hólánccal persze bármelyik autó felmenne a hegyre, tehát a balesetveszély gyalog sokkal több. És a szálloda mélygarázsában is lenne hely az autóknak, de hát, aki dolgozik, az gyalogol.
Szabadnapon pedig taxizik, ha lusta előásni az autót, vagy nem akar hólánccal bíbelődni. A taxik többnyire 7 személyes kisbuszok, és nagyjából annyiért visznek el a kívánt célállomásra, mint a busz.
De dolgozni azért csak nem járunk taxival?

2012. január 6., péntek

Stammgaste

A törzsvendég minden szolgáltatás számára a legfontosabb. Ők azok a hűséges, visszatérő vendégek, akik rendszeresen az adott hotelben karácsonyoznak, szilvesztereznek, síelnek.
Nekik van minden évben a saját díszükkel feldíszítve a fenyőfájuk, és még a díszeket is a szálloda őrzi meg nekik a következő évre.
Ők azok, akikre már nem kell marketing büdzsét tervezni, csak a szolgáltatás színvonalát emelni-emelni, hogy minden évben többet, szebbet és jobbat kapjanak.
Mit jelent a törzsvendég az én szemszögemből, most, hogy zimmermadchenként és nem marketingesként nézem?
Azt, hogy minden apróságra figyelni kell, tudni azt, hogy valaki csak a kék kapszulás kávét szereti, vagy azt, hogy neki az ágyneműt épp milyen formára kell hajtani, vagy mennyire szereti elhúzni a függönyt a szobában.
Springerként nem is volt olyan egyszerű ez az ünnepi időszak, mert szinte minden nap más emeletre osztottak be, minden nap új törzsvendégek új szokásaira kellett figyelni.
És ezek a vendégek persze nem az átlag emberek, ők híres személyiségek, akiknek a véleménye nagyon sokat számít a szállodának. Kiemelten kell kezelni őket, a gyerekeiket, kutyáikat.
Ők azok, akik a szálloda egyik folyosóján a bekeretezett képeken mosolyognak a tulajdonosokkal, ők azok, akik a vendégkönyvbe, fórumokra írnak, és akik két hétre annyi ruhával, cipővel érkeznek pihenni, hogy csordulásig vannak a gardróbok. És ugye, mondanom se kell, hogy ezek a ruhák, cipők a legnagyobb divatházak legújabb darabjai.
Náluk véletlenül sem maradhat cseppfoltos még a wc kefe tartó sem, minden nap van ablakpucolás és kádsúrolás. Ez utóbbit szerencsére nem minden szobában használják rendszeresen...
Ha egy törzsvendég szobáján egész nap ne zavarj tábla van, majd öt percre kiteszi a zöldet, akkor ott azonnal rendet kell tenni.
A törzsvendég nyolc éves kislánya már annyira rutinos szállodába járó, hogy tudja, kitől mit kérjen, ki az, aki törölközőt vagy köntöst ad neki, és kitől kapja meg az ebédjét. És tudja, hogyan kérjen, rendeljen, hogyan legyen ő a legfontosabb a személyzet számára.
Mert a törzsvendégnél már csak egy fontosabb kategória van. A törzsvendégek gyerekei. Hiszen egyszer ő is a szülei nélkül indul el majd pihenni. Valahova. A cél, hogy ő itt maradjon törzsvendég. Vagy itt is.

2012. január 5., csütörtök

Álom helyek

Amikor azt írom, hogy álom meló, akkor az álom néha rémálmot jelent, főleg, amikor mindenért piszkálnak, amikor nem hogy dicséretet nem kapunk, de még a hajunk színébe is belekötnek. Ez egy másik történet lesz, egyszer.
Ez most az igazi álomszép dolgokról szól, igazi álomszép helyekről, ahova nem jutottam volna el, ha nincs ez a munka.
Azt már írtam, hogy a szabadnapok éltetnek bennünket, hogy a hegyek látványa, a hóesés, a kirándulások és az esti programok tartják meg az életkedvünket.
Nekem most két napig dupla feltöltődés jutott, mert látogatóba jött hozzám a testvérem, és együtt mehettünk el felfedezni a 3 ezer méteren levő jégbarlangot, együtt kóstoltuk a császármorzsát és a gőzgombócot, és együtt küzdöttünk vagy 50 méteren mínusz 16 fokban egy hóviharban a gleccser tetején.
Amikor az otthoni ismerősök irigykedve mondják, mennyire jó annak, aki külföldön dolgozik, akkor ők ezeket a napokat irigyelhetik csak tőlünk, de a heti 45-50 óra kemény munkát nem.
Azt gondolom, hogy mindent meg kell nézni, minden élményt ki kell próbálni, amíg itt vagyok, mert lehet, hogy egy egész napos alvással jobban kipihenném magam, és a pénzt sem költeném, de ezek az extra élmények motiválnak, tartanak életben.
Soha nem számoljuk át forintba a belépőket vagy az ebédeket, csak azt nézzük, hogy a fizetésünkhöz képest mennyire törpülnek el ezek az összegek.
Síelni még nem tanultam meg, de a környékbeli hegytetőkön már kirándultam, ebédeltem, boroztam. Mert igenis megérdemlem, megérdemeljük, és minél több részét látom a világnak, annál több leszek én is.
Amikor a tévében vagy a filmeken láttuk, hogyan küzdenek a hegymászók a hóviharban, mennyire nehéz menetelni a szűz hóban, nem gondoltam, hogy egyszer nekem is lesz ilyen élményem. A jégbarlangos túránk után kb. 50 métert kellett visszagyalogolnunk a felvonóhoz, de olyan hóvihar kerekedett fél óra alatt, hogy a hófuvás ellepte az utat, szemünkbe csapta a szél a havat, ami hullott a felhőkből és kavargott a földön is, és közben fel kellett másznunk egy enyhe emelkedőn. Szó szerint fájt a levegővétel, minden egyes lépésért meg kellett küzdeni, mert elsüllyedtünk a hóban és felborított a vihar. Mínusz 16 fokra hűlt le a levegő, kb. 20 méterre láttunk, esélyünk sem volt a hegycsúcsokra lenézni, és még lefelé a felvonón sem olvadtunk ki. Az arcunk, ahol nem fedte sál vagy a sapka tűzpiros lett a belecsapódó hótól, a hajunk megfagyott egy pillanat alatt, mégis életreszóló élményt kaptunk.
És bár holnap reggel, ahogy az ablakból elnézem, szintén egy extrém gyalogtúrával jutunk fel a hotelhez is, mert úgy szakad a hó, hogy esély se lesz kocsival nekiindulni, és fél hétkor még nem fogják letakarítani a járdákat, már a vasárnapi kiírást várom, amikor megtudom, mikor lesz a következő két szabad napom.

Országimázs?

Lassan több magyar rendszámú autó lesz itt a hegyekben, mint osztrák. És a nagy részük nem pihenni, telelni jön, hanem dolgozni. Mi köze van ennek az országimázshoz?

Hát, elég sok.

Miközben a szakmailag nem túl nagyra értékelt magyar országimázs kampányok futnak Európa szerte, nem kevés pénzt elköltve a meleg és hidegvizes csapokra, nem beszélve a mostani politikai és gazdasági sajtóvisszhangról, addig az európai átlaglakosság, aki megengedheti magának, hogy luxus körülmények között síeljen, karácsonyozzon, annyit lát a magyar valóságból, hogy ide Ausztriába a pincérek, síoktatók, szobalányok jó része Magyarországról jött dolgozni, mert otthon a negyedét sem keresné meg ennek a pénznek.

Vagy mit gondol egy átlagos osztrák egyetemista arról, hogy az anyukájának miért magyar Zimmermadchenei vannak? Akik tanárok, szállodai menedzserek, marketingesek vagy logisztikai vezetők voltak otthon? Miért nekem kell magyarázkodni, hogy otthon 120 ezer Ft-ból nem lehet fenntartani egy kocsihiteles háztartást, miközben az átlag fizetés még ennél is kevesebb?

És miért nem szégyen, hogy itt a borravalónk is több, mint otthon a munkanélküli segély?

Mutogathatjuk a lovaskocsis alföldi képeket, a termálvizeket vagy a Balatont prospektusokban, tévéreklámokban, tarthatunk kiselőadást arról, hogy mennyire szép és vonzó a hely, ahol születtünk, de a világ mégis csak azt látja, hogy magyar orvosok dolgoznak Angliában, hogy London és Anglia tele van magyarokkal, nem beszélve Tirolról.

És tudom, sokan azt gondolják, ez a menekülés a könnyebb út-nekik javaslom, jöjjenek ide pár napra-de mivel pénzből élünk, és valósítjuk meg az álmainkat, egyre többen vágunk neki, legalább egy-egy szezonra.

Hiába tanultunk otthon, hiába értünk el egy bizonyos szintet a saját szakmánkban, most nem tudják, és leginkább nem akarják megfizetni azt, ami az agyunkban van.

Így marad, hogy kampánytervek és szlogenek helyett csak a porszívóra kell figyelnem, meg arra, hogy szépen megágyazzak, nem kell azon stresszelnem, hogy sikeres lesz-e a fészbuk kampány, vagy időben elkészül-e egy grafika.

Csak cseppmentesre kell törölnöm a Villeroy wc kagylókat, és nem ennek a porcelán cégnek a kávéskészletét kell csomagolnom karácsonyi céges ajándéknak a kiemelt ügyfelek részére.

Persze, ehhez el kell viselnem a pszichikai hadviselést, amivel letörnek bennünket nap mint nap, el kell tűrni, hogy az osztrák főnökök gyakran töbre értékelnének egy csótányt, mint bennünket, hogy a szabadnapjainkkal úgy játszanak, ahogy ők szeretnék, hogy nem írhatjuk be a túlórákat, és hogy rendszeresen ellenőrzik még a ruhásszekrényünket is a saját szobánkban, de nem adom fel. Még nem. A saját imázsom kedvéért.