Két napos próbaidő végén reggelig el kell döntenem, akarom-e, tudom-e én ezt csinálni.
Nem akarom, de talán tudom. Talán lesz erőm reggelente kimászni az ágyból, és megmozdulni. Ez most nem nagyon menne. Minden porcikám sajog, a kezem több helyen vérzik, ez még a csipkebogyószedés emléke, mert a tüskék nyomai most a sok huzatolástól, hajtogatástól felszakadtak. Nem szívesen simogatnék meg senkit, száraz, és fáradt lett a bőröm. Két nap alatt.
A próbanapos szobámat nem szeretem, nincs internetem, és még pénzem sincs.
Csak egy csomó sztori az itt dolgozóktól. Többnyire negatív dolgokról.
Telefonon még nem merek senkivel beszélni, mert akkor bőgnék, vagy egyből indulnék vissza.
Nappal még nem voltam a szálloda épületén kívül, a hegyeket csak az ablakból, vagy az erkélyről látom, és belesajdul a szívem, hogy nem engem visz fel a felvonó.
Nem panaszkodás, de tényleg nem dolgoztam még soha ilyen keményen, ennyi ideig. Napi 10 óra. Kétszer. Ha elvállalom, 102szer is. Sőt.
Biztos ez a megoldás?
Biztos lesz erőm hozzá?
Biztos van innét visszaút?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése