
2011. november 28., hétfő
Zimmerstunde

2011. november 27., vasárnap
Adventi csomagok

2011. november 25., péntek
Adventi keszülödes

2011. november 24., csütörtök
Kiränduläs

2011. november 23., szerda
Amikor szabad vagyok

2011. november 22., kedd
Orrverzesig

2011. november 19., szombat
Csäszärmorzsa

2011. november 17., csütörtök
A tavaszra värva

2011. november 16., szerda
Zuhatag

Nyáron pedig akár fürdeni is lehet bennük, addig pedig néha munka közben kapok a nyakamba egy adag vizet.
Hogyan?
Amikor egy hiper-szuper zuhanykabint kell tisztára mosni, törölni.
Na, ha sikerül a zuhanykabin üvegét lesikálni, akkor jöhetnek a csapok, majd a zuhanytálca alja. Mivel nem túl nagy a kabin, és a csapokkal sem mindig vagyok képben, könnyen kapok egy felső vízmosást a nyakamba. Amitől nem csak vizes leszek, hanem az üveg is vízcseppes.
Lehet újra kezdeni mindent. Vizesen.
Az első zuhanykabinom ráadásul egy kör alakú, részben opálos, részben átlátszó üvegű csoda volt. A szintidőt ötször túlléptem, míg végeztem vele. Többször indultam haza közben, de Erika türelmesen biztatott. Miliciddel, ecettel, gumikesztyűben és anélkül, szivaccsal, frottír kendővel, négykézláb és ágaskodva is próbálkoztam, többször a sírás és a röhögés határán jártam, mire kész lettem vele. Persze, szerintem nem lett tökéletes, izgultam is, hogy ha visszahívnak az ellenőrzésen, akkor hogy küzdök meg vele siräs nelkül újra. Szerencsére az első zuhanykabinom átment a rostán, gondolom a vendégek azóta már többször kiélvezték minden előnyét.
2011. november 13., vasárnap
Pärnacsata

2011. november 12., szombat
Harc a matraccal

2011. november 9., szerda
Kicsit beszelni nemet
Igyekszem mindenkinek välaszolni, de a legfontosabb kerdest tisztäzzuk az elejen.
Miert kell, hogy nemetül tudjon az, aki nemet nyelvterületen vällal munkät?
Egyreszt azert, mert a munkältato nemetül beszel, ök nem fognak megtanulni magyarul, horvätul, törökül, ök minden feladatot nemetül mondanak el neked. Ha csak konyhai kisegitö vagy, akkor is a nemet a közös nyelv, amivel a munkatärsaiddal, fönökeiddel a munkahelyeden beszelned kell.
Az a kisebbik baj, ha hibasan rakod össze a mondatokat-lätjätok, ez is zavaro, hogy nemet billentyüm van, es nincs meg minden ekezetes betü.
Szoval, azert alap szinten elväräs, hogy tudjatok nemetül kommunikälni.
Ha kimesz egy boltba, postära, buszra szällsz vagy kocsit tankolsz, megszolitanak az itt elök, kerdeznek vagy neked kell kerdezned.
A munkaszerzödesed is nemetül van, azt ugye szeretned tudni, mit is irsz alä.
Mivel megszünt az EU-n belüli orszagok ällampolgärai reszere a munkaengedelyhez kötött munka, többen indulnak el Ausztriäba is, es a felvetelnel döntö lehet, tudsz-e beszelni.
Sok helyen telefonos interju van, ha nem erted, akkor nem is tudsz välaszolni a kerdesekre, es nem te kapod a munkät.
Ausztriäban a legtöbb helyen bejelentenek-milyen furcsa szokäs-es intezik az egeszsegügyi biztositast, meg a hasonlo kötelezö dolgokat helyetted.
De bankszämlät mindenkinek magänak kell nyitni, ez is eleg bonyolult, ha csak magyarul tudsz. Mivel a szabadnapokat össze-vissza adjak ki, nincs garancia arra, hogy egy nemetül jol beszelö magyar kollegaval menj ügyeket intezni.
Ha megfäzol, vagy beteg leszel, orvoshoz is kell menni, es nem biztos, hogy minden kis faluban magyar doktor rendel. Ök inkäbb Angliäba mennek, nem ide a hegyek köze.....
Aki meg el akar indulni a teli szezonra, az vegye elö a nemet könyveit, ismeteljen, gyakoroljon. Aki pedig egy kukkot sem tud, az kezdjen el gözerövel nemetül tanulni.
Mert szobalänykent sem csak a porszivocsövel beszelgetek egesz nap, ha egy vendegnek problemäja van, es engem lät meg a szobäban, folyoson, akkor nekem szol, es nekem kell az ügyet tovabb intezni. Ha köntöst ker, nem adhatok papucsot, vagy ha meg egy kispärna kell a feje alä, nem küldhetem be a gondnokot, mert nem ertem.
Nagy a verseny, nagy a tuljelentkezes itt is, fogadjuk el, hogy nekünk kell egy mäsik orszäghoz, kulturähoz idomulni.
Pont azert, mert megfizetik. Legalabb a nemet nyelvvizsgänak hasznät veszem, ha a diplomäknak most nem is.
2011. november 8., kedd
Apro älmok a magas hegyen

2011. november 6., vasárnap
Milyen nap van?

2011. november 5., szombat
Mit hasznälhatunk a szällodäban?

Napi rutin
Nemet billentyuvel, ezert bocs.
Olyan ez most, mint amikor ossze kellett irnunk a Premednel-ez sajnos itt nem fizetett hirdetes-mit is csinalunk napi nyolc oraban, es egy tablazatba irogattuk, mennyire vagyunk hasznosak.
Itt nem szamit, milyen tablazatokat toltogettem, az sem, lattam-e mar olyat.
Itt heti 45 ora Zimmermädchen munkaert kapom a fizetesemet es hozza teljes ellatast, reggeli, ebed, uzsonna, vacsora, a kaja nagyjabol ugyanaz, mint amit a negy es fel csillagos szalloda vendegei esznek.
Szallasom is van, kulon szoba a szalloda epuleteben, de hamarosan koltozunk egy hiper szuper Mitarbeter Hausba.
Ugye milyen jol hangzik?
Mit is kell tenni ezert;
Reggel 7-tol 5-ig dolgozunk, ez evesekre egy orat szamolnak, tobbnyire nincs erre ennyi idonk, csak a vacsit tudjuk kenyelmesen megenni. Vagy szabadnapon a tobbit, de ebbol nem sok van.
Elvileg heti 2 teljes nap, de ha sok a vendeg, akkor egy egesz nap es ketto fel lesz.
Szoval, reggel 7-re irany a Wäscherei- mosoda, es vagy a vasalogepet kell tolteni, vagy hajtogatni az abbol kiarado agynemut, teritot, vagy beosztanak valaki melle, es a kozos helyisegeket kell reggel kilencig rendbe tenni.
Aztän reggeli, majd rohanas a szobakba, lakosztalyokba, es orult iramban tesszuk rendbe a marado szobakat, es szinte ujitjuk fel az erkezoket.
A reszletekrol majd aprankent. Eleg annyi, hogy a fizikai fajdalmak par nap alatt elmulnak, vagy csak nem erzekelem mar, de igazabol ki lehet birni es meg lehet csinalni mindent.
Az, hogy en egesz maskepp szerveznem sokkal hatekonyabbra ezt a munkat, szinten nem erdekel senkit.
A lenyeg, hogy ragyogjon minden, mosolyogjunk mikozben porszivozunk, legyen egyforma a polonk, es szepen ki legyen festve a szemunk.
Na, es ne beszeljunk magyarul. Nur deutsch, bitte. Immer.
2011. november 4., péntek
Miért vágok bele?
Sokan kérdezik, hogy két diplomával, viszonylag jó szakmai múlttal miért vágok bele, és indulok neki ennek az ismeretlen világnak.
Miért nem próbálkozok itthon elhelyezkedni? Miért nem elég az a fizetés, amit itt felajánlanak nekem?
Azért, mert az álmaim megéléséhez nem elég az a pénz, amit itt az álmaim munkájával összeszedek-ezalatt a szabadúszó újságírót értem; de egy bejelentett nettó 80 ezres tanácsadói munka és jutalék sem túl bíztató.
Igen, lejjebb adhatnám a vágyaimat, eladhatnám az autómat, pont nullára jönne ki a megugrott törlesztő részletek miatt, és igen, a hedonista életmódot is fel lehet függeszteni.
De mi marad akkor a világból? Ha napi 8-10 óra munka után sem biztos, hogy a hitel kifizetése után még meg tudom tankolni az autómat, ha nem engedhetem meg, hogy néha beüljek, és igazán finomakat egyek vagy igyak, és el tudjak menni egy-egy fesztiválra, és meg tudjam venni a kedvenc íróim könyveit?
Miért vág neki a világnak sok hozzám hasonló ember, és áll be szobalánynak egy időre?
Azért, hogy valóra váltsa az álmát, hogy ne kelljen szakbarbár, képzetlen, de újgazdag vállalkozóknak bizonygatni, reménykedni abban, hogy nem verik át a hónap végén, és megkapja a fizetését.
Most nem megyek bele az elmúlt fél év részleteibe, hogy milyen munkákkal és munkáltatókkal találkoztam, milyen ígéretekkel van tele a padlás, és hány helyen vertek át, vagy csak akartak átverni. Aki pedig emberileg vagy szakmailag jó munkáltatónak bizonyul, annak még nincs pénze egy teljes állású szakemberre.
Lesznek majd bejegyzések egy-egy korábbi sikertelen projektről, hogy lássátok, nem azonnal hagytam itt mindent.
De a tartalékok végesek, pénzt kell keresni, és erre most ez a megoldás tűnik a legegyszerűbbnek.
Hú, ez rossz szó. Hisz nem lesz egyszerű, félek is, nagyon. Részleteket nem is tudok a rám váró munkáról, de azt hiszem, ez jobb is, mert akkor megfutamodnék, mielőtt elindulok.
Vendégként könnyű dolga van az embernek, amikor a szállodai szobába belép, most igyekszem megmutatni a másik oldalt.
Minden nehézségével és szépségével, időnként pedig egy-egy visszautalással, hogy miért nem Magyarországon találom meg a boldogulásomat.
Próbálok erőt meríteni abból, hogy olvassátok, és segíteni annak, aki bizonytalan.
Jónevű magyar cégek, igazi magyar morállal
Amikor egy olyan cégnél vállalsz munkát, aki nem jelent be, hasonló viszonyba kerülsz, mint amikor egy szeretői státuszt vállalsz.
Tudod, hogy te járhatsz rosszabbul a végén, tudod, hogy sem az erkölcsi sem a világi törvények előtt nem jogos a viszonyod, és vita esetén soha nem lesz igazad. Mert nincs nyomod.
Csak a lelkiismeretekben.
Ez meg sem a nemfizető cégeknek, sem a szeretőknek nincs.
Ők, a társadalom elismert, jóhírű tagjai, tisztes adófizetők, és családapák. A hamiskártyás mivoltukat csak kevesen ismerik, ők pedig a viszony megszűnése után téged sem látnak szívesen.
Te maradsz egyedül, neked nem lesz pénzed a havi számlákra. Hagytad magad átverni, mert szükséged volt valamire, mert be akartad bizonyítani, hogy kellesz. Ideig-óráig minden szép, el is hiszed, hogy odavaló vagy, bízol, és titokban hosszú távban reménykedsz.
Szépen sikerülnek az együtt töltött lopott órák, vagy sikeresen prezentálsz, tervezel, kapod is a megígért juttatásokat, papír nélkül, a kezedbe.
Tudják, akár a szeretők, akár a jóhírű cégek, nem adod ki a nevüket, bízhatnak benned.
De meddig is tarthat ez a bizalom?
Ha egy szerető átver, és lecserél egy fiatalabbra, törlöd a számát a telefonodból, és jobban sajnálod a feleségét önmagadnál. Elárulod-e valaha? Magadat is véded, amikor semlegesen rámosolyogsz, amikor szembejön veled családostul, és miközben tudod, hogy egy pillantással tudnál romba dönteni életeket, önmagad miatt nem szólsz. Diszkrécióból is diplomáztál.
És mi a helyzet akkor, ha egy cég ver át kegyetlenül, és tisztában vagy az összes piszkos játszmával, amivel a jóhírét fenntartja? Mit csinálsz, amikor egy hónapig ingyen dolgoztál, amivel te is törvényt sértettél, de szükséged volt a pénzre? Mit csinálsz, ha nem is reagálnak a hívásodra vagy a leveledre?
Kicsinyesnek is tűnsz a szemükben, hiszen nekik ez az összeg sem az összes adósságukhoz sem a nyaralási büdzséjükhöz képest nem sok. Még a közös ismerősök is értetlenkednek, hogy nem fér bele a te életedbe ennek a tételnek az elvesztése.
Nem. Nem fér. És mivel egyre több hasonló sztorit hallok, egyre több ilyen jónevű cég alkalmaz embereket, felmerülnek a kérdések.
Tényleg védeni kell őket, hogy nem hozzuk nyilvánosságra a nevüket?
Tényleg attól vagyok én megbízható, ha hagyom magam átverni?
Tényleg nekem kell szobalánynak jönni, hogy fizessem a számláimat?
Se fehér ló, se mézes kalács

Amikor kiderült, hogy a szabadúszó tanácsadás és írás nem jövedelmez még annyira, hogy ebből eltartsam magam, akkor elkezdődött az őrült munka keresés.
Első kör: ismerősök. Hát, hagyjuk. Vagy tényleg senki nem tudott segíteni, vagy nem is akart igazán. Mert vagy félti a saját helyét, ha engem beajánl, vagy jó érzés kicsit látni a másikat lefelé csúszni, vagy csak lusta volt megkérdezni a főnökét vagy néhány haverját. Senkinek nem könyörögtem, aki segített, annak köszönöm, az apró megbízások is mind nagyon jól jöttek.
Második kör: álláskereső portálok, ügynökségek. Ismeretlenül is elküldtem vagy 200 önéletrajzot, pályázatot, előzetes marketing tervet és referenciákat. Volt vagy 10 hely, aki vette a fáradtságot az automatikus, köszönjük a jelentkezését, majd tájékoztatjuk levélre, azóta sem hallottam róluk. Volt pár hely, aki hónapok múlva dobott egy köremailt a köszönjük, nem válasszal, és voltam pár személyes interjún is. Hááát, itt többnyire az első kör után köszöntük meg a lehetőségeket, mert vagy a nettó 80 ezer nem jött össze, vagy belekérdeztem a marketing vezetőnél egy olyan szakmai dologba, amiről neki fogalma sem volt, hogy létezik, vagy csak szimplán vagy túl sok vagy túl kevés voltam az adott pozícióra.
Vannak még élmények, mert megkerestek biztosítós cégek is, tapasztalatszerzésnek elmentem ilyen interjúra, tesztkitöltésre is. A baj az volt, hogy mivel ismerem ezeket a kiválasztási folyamatokat, tudtam, hol vannak a nem valóságos ígéretek. Tehát, ügynök sem lettem.
Volt néhány igazán „komoly” interjú ajánlat korábbi ismerős cégtulajdonosoktól. Ők pasik, többnyire családapák. És inkább szeretőt kerestek, mint új titkárnőt. Ezeket kihagytam, bocsi.
Na, ezt csak azért említem, hogy lássátok, mindent kipróbáltam.
Jut eszembe, még olyan helyekre is jelentkeztem, akik egyáltalán nem kerestek marketingest, de a weboldalukat vagy a facebook profiljukat látva felajánlottam szakmai segítségemet nekik. Na, hányan hívtak vissza?
Közben pedig teltek a hetek, elmúlt a nyár, és elfogyott a türelmem. A világgal és önmagammal szemben is. Ahogy fogyatkozott a pénzem, úgy lett egyre magasabb a törlesztő részlet, az üzemanyagár, és a rezsi is.
Az ember lánya így 30 fölött nem ülhet a szülei szoknyáján örökre, nem várhatom a csodát még hónapokig, mert tudjuk, se királyfi fehér lovon, se mézeskalácsból kerítés nincsen.
Illetve az van, meseházakkal, és hegyekkel-erdőkkel, csak mások laknak benne, nem én.
Nekem marad most az, hogy letörölhetem a kerítést, de bele nem kóstolhatok.
Az első nap

Amikor sírni sincs erőm a fáradtságtól.
Az elmúlt 10 évben nem porszívóztam annyit, mint ma. És ez a könnyebb része.
Az, hogy agyban teljesen le kell állni, és nem szabad belegondolni, hogy vendégként milyen jó lenne itt, az alap. Agy és telefon reggel letesz, át kell állni valami automata üzemmódba.
Na, erről eszembe jutott a kocsim is. Hogy tényleg eladom a francba, és hazamegyek. Most. Vonattal. Vagy gyalog.
Mert hiába nézek ki az ablakon vagy állok ki a teraszra, és néz vissza rám a 2 ezer méteres Finkenberg hóval festett gleccsereivel, nekem a szobában levő rumlit kell megszüntetni.
Ami a kifizetett lakosztályok árával arányosan növekszik. Sem jóízlés, sem igényesség nem jár a pénz mellé.
Nekem a kezem jár, meg a lábam, és néha eltévedek, és fogalmam sincs, miért a lila törlőkendő kell a wc-be, és a zöld a szobába. Vagy fordítva?
Meg hogyan kell ezeket a takarókat összehajtani? És hogy az a forma, amit ma begyakoroltam, holnap nem kell? Mert minden nap másképp ágyazunk?
És a horvát akcentusú német a nehezebb, vagy a pörgős osztrák? És miért ne beszéljek magyarul a kollégákkal?
Persze, így este átgondolva minden logikus, hisz egy 4 csillag superior vendégeihez egy magasan képzett szolgáltatás-marketing csapat állította össze még azt is, melyik nap milyen színű pólóban vagy ingben legyen a személyzet, hogy hány csepp illatosító olaj kell a szobákba, és hogy a különbözőképp összehajtott takarók, párnák nem csak engem nyűgöznek le.
És amíg én egy takarót összehajtok, más végez egy egész szobával.
Fel sem tűnt, hány óra telt el.
Na, pozitívum is legyen már az első napban is. Jó a kaja. Majd írok erről is.
Meg arról, hány magyar dolgozik kint, akiknek velem együtt semmi közük nem volt sem a vendéglátáshoz, sem a szállodás munkákhoz.
És arról, hogy hány magyar felszolgáló dolgozik itt, ahelyett, hogy otthon maradna, és ezzel a tudással, vendég iránti elkötelezettséggel és szakmai alázattal miért nem fizetik meg őket sem a Balatonnál, sem Budapesten.
Szerintem álmomban asztalterítőket fogok színek szerint szortírozni.
Vagy 164-es gyerek köntöst keresek egy hatalmas mosókonyhában több száz törölköző és ágynemű között.
A suszter cipője....

Elég sokat gondolkodtam, hogy kinek milyen munka való igazán.
Bevallom őszintén, én az elmúlt 10 évben leginkább kitaláltam dolgokat, amiket aztán mások csináltak meg nekem. Tudtam, kit kell hívni egy jó weboldalhoz, egy jó grafikához, és ismertem a legjobb rendezvényszervezőket, akikkel közösen megvalósítottuk az ötleteket. És volt Kati, aki szépre szerkesztette a táblázatokat, leveleket, prezentációkat. Aztán ezeket megtanultam én is szépítgetni, de ilyen igazi, kézzel fogható munkát nem nagyon csináltam.
Elkényelmesedtem, és el sem tudtam képzelni, hogy ez ne így legyen.
Hát, most nem ez van.
És hogy miért nem értem én ezt az egészet?
Miért nem Magyarországon dolgozok? Mert ott a lehető legtöbb helyen nem azok dolgoznak, akik értenek hozzá, hanem azok, akiknek a barátja a főnök, akiknek a férje a tulajdonos, vagy az apja a társelnök. Az, hogy környezetmérnökként főszerkesztő legyél, nem lehetetlen, elég, ha a férjednek befolyásos barátai vannak.
Ha nincs férjem? Kicsit nehezebb.
Pont nem akkor, pont nem ott
Sokáig csak a saját kudarcomként éltem meg, hogy nem találom a helyem otthon, hogy nem találok olyan munkát, ami nekem is tetszik, és jól tudom csinálni.
Nagyjából olyan ez, mint a párkeresés.
Amíg benne vagy egy biztosnak és öröknek hitt kapcsolatban, eszedbe sem jut értékelni a biztonságot, kiszámíthatóságot. Mint egy munkahelynél. Ha közel tíz évig dolgozol egy helyen, nem tűnik fel, hogy a világ tele van szerető típusú cégekkel.
Az, hogy be legyél jelentve, ki legyél fizetve, és esetleg a főnöködre szakmailag is fel tudj nézni, elég nagy elvárásnak bizonyult.
Vagy csak én nem futottam bele az igaziba. Itt sem. Vagy már én voltam túl gyanakvó. Itt is.
És éltem meg a saját kudarcomként, bújtam el a világ elől, a barátaim elől, és már nem is akartam beszélni arról, hogy hány helyre küldtem önéletrajzot, hogy hány helyre írtam próbacikket, és hány helyről nem jött pozitív válasz.
Talán könnyen feladtam, és nem nyomultam eléggé. De amikor úgy érzem, nem a jó pillanatban bukkannak fel a lehetőségek, vagy nem azok a lehetőségek jönnek, amire várok, akkor el lehet keseredni.
Olyan ez, mint a párkeresés.
A de kár, hogy nem két éve találkoztunk, amikor még nem volt feleségem, vagy de kár, hogy nem egy év múlva találkozunk, amikorra talán kicsit kitombolom magam. De kár. És hol van, akinek pont akkor, pont ott én kellek? Nem egyszer.
És hol vannak azok a cégek, akiknek én kellek? Minden szabályt betartva?
Miért kell külföldre mennem, ha más az álmom?
Miért nem lehet ma Magyarországon jól élni abból, amiért az ember éveket tanult, amihez ért, amihez jobban ért, mint sokan, akik mégis ebben dolgozhatnak?
Miért nekem nem jön össze semmi?
És közben rájövök, hogy nem csak nekem nem jön össze, hogy volt tanítványok, volt szerelmek is egész mást dolgoznak, mint amit szeretnének, hogy sokan még nem mernek elindulni, és hozzám hasonlóan a végsőkig várják a csodát.
A csoda pedig nem jön házhoz. Nekem kellett elindulni, hogy új valóságot teremtsek megamnak.
Dilemma
Két napos próbaidő végén reggelig el kell döntenem, akarom-e, tudom-e én ezt csinálni.
Nem akarom, de talán tudom. Talán lesz erőm reggelente kimászni az ágyból, és megmozdulni. Ez most nem nagyon menne. Minden porcikám sajog, a kezem több helyen vérzik, ez még a csipkebogyószedés emléke, mert a tüskék nyomai most a sok huzatolástól, hajtogatástól felszakadtak. Nem szívesen simogatnék meg senkit, száraz, és fáradt lett a bőröm. Két nap alatt.
A próbanapos szobámat nem szeretem, nincs internetem, és még pénzem sincs.
Csak egy csomó sztori az itt dolgozóktól. Többnyire negatív dolgokról.
Telefonon még nem merek senkivel beszélni, mert akkor bőgnék, vagy egyből indulnék vissza.
Nappal még nem voltam a szálloda épületén kívül, a hegyeket csak az ablakból, vagy az erkélyről látom, és belesajdul a szívem, hogy nem engem visz fel a felvonó.
Nem panaszkodás, de tényleg nem dolgoztam még soha ilyen keményen, ennyi ideig. Napi 10 óra. Kétszer. Ha elvállalom, 102szer is. Sőt.
Biztos ez a megoldás?
Biztos lesz erőm hozzá?
Biztos van innét visszaút?
Kolbászból a kerítés

A szállodában közel 100 szoba van, ezek egy része emeletes, több fürdőszobás lakosztály. Van, amelyik több mint
És ezeket mind ki kell takarítani, minden kis sarokra figyelve a plafontól a wc keféig.
Még az sem mindegy, milyen alakúra van hajtogatva a takaró és a párna.
Már rájöttem arra is, hogy a szobák ellenőrzésekor csak azokat a helyeket csekkolja a főfrau, amit alapból simán kihagynék. A tv mögötti zsinórok alatti asztalsáv, a legfelső polc leghátsó sarka, a függöny mögötti szőnyeg vagy a legmagasabban levő ágykeret tetejének a kis dísze.
A bejárat előtt van egy kutyáknak fenntartott terület, vízzel, és kutyatörlő kendőkkel, hogy ne hozzák be a sarat. Na, még ezek a kendők is egyformára vannak hajtva.
A kerítés és a korlátok ugyan nem kolbászból vannak, de ez a szálloda sokkal több egy mesebirodalom közepén megbújó varázslaknál.
Az egyetlen baj vele az, hogy ezt nem vendégként élvezem.
Minden szobából más a kilátás, ahol eddig voltam, a környélbeli hegyekre, vagy az alattunk levő falucskára nézek ki, erőt merítve.
Avendégek nem érzékelhetik azt a káoszt, ami egy-egy nap el tud uralkodni, nem látják a Privat feliratú ajtók mögött azt a rohangálást, ami akár a konyhától az étteremig, akár a mosodától az elnöki lakosztályig tart.
És ők nem tévednek el a folyosók és alagsorok labirintusában sem egy teli szennyeskocsival, mint ahogy az nekem sikerült. Három lifttel jutottam csak el a mosodához, minden emeleten körözve kicsit a kerekes kocsival.
Ma már nem fáj annyira minden mozdulat, de a lelkem sajog. Apró dolgok is nagyon tudnak hiányozni, és hiába kedvesek és segítőkészek a lányok, egyedül vagyok.
És folyamatosan jár az agyam, hogy pénz kell, pénz kell, és meg tudom csinálni, meg tudom csinálni. Ha húszévesen veszik az akadályt, akkor nekem is menni fog. Aztán, hogy persze, hiszen ők most kezdik, nekem meg újra kell. És egy darabig utálom a körülményeket, majd rájövök, hogy csak magamnak köszönhetem, hogy most így kell a saját életemet helyrehozni.
Mert egyszer igenis, újra szeretnék belehuppanni egy sok csillagos szállodai szoba ágyába, nem is gondolva arra, hogy vajon hány percig küzdött a feszes lepedővel és a tökéletes mértani alakzatra hajtott takaróval a szobalány.